Nekem is van Petőfi-filmem, bár nem én csináltam, hanem a Barbo Inject Q, de én vagyok a szövegíró, és látható is vagyok benne: egyöntetű közvéleményem szerint döbbenetesen hasonlítok Petőfihez; mi, magyarok mind petőfik vagyunk, már aki nem Haynau, de kicsikét még az is, mert a történelem és az emberi lélek nem egyszerű dolog.
A film költségvetéséről nincs konkrét információm, de gyanítom, hogy a Petőfilip című monstre karatefilm áráért a Föld minden lakója kaphatott volna egyet ebből a filmecskéből; jólesik elképzelni, ahogy – mondjuk – a Limpopó folyó partján élő fekete (miszerint afroafrikai) kisgyerekek papírhajókat hajtogatnak belőle, majd azokat a barna, lomha vízre helyezve lelkesen figyelik, ahogy a lusta krokodilok között csalinkáznak, míg a pálmafákon színes madarak és bohókás majmocskák rikoltoznak. (Vagy éppen egy lidércesen idilli amerikai kisvárosban ragadja el a hajócskát a zivatar után az utcán rohanó esővíz, és egy csatornába sodorja, ahol a mélyben gonosz bohóc lakik a lufijaival, úgy hívják, Félkrajcáros, és döbbenetesen hasonlít Rogán Antalra és az ő propaganda-lufiminisztériumára.)
A filmet eddig becsléseim szerint kétmillióan tekintették meg, és mindenkinek tetszett. Tizenhatmillió magyarral számolva még tizennégymillió megtekintésre van szükség, hogy mindenki teljesítse hazafias kötelességét. S akkor a Haza végre fényre derül.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. március 14-én.