Néhány szó a hősiességről, a hazáért halásról, meg arról, hogy Orbán Viktor az első sorban harcolna, ha éppen úgy kacsintana a történelem jövése-menése.
„…az általuk megtestesített ideák gyakorlása, vagyis a hierarchia elfogadása, a parancs és az engedelmesség rendje, a harc közbeni heroizmus, a becsület és hűség, valamint az önfeláldozás erényei nemcsak a hadsereg számára időtlen értékek, hanem a nemzet létének, egységének és fennmaradásának is elengedhetetlen feltétele” – mondta két éve Szalay-Boborvniczky Kristóf honvédelmi miniszter és zsinóros fegyvernepper valami újratemetési komédia alkalmával a két világháborúban meghalt magyar katonákról.
Azt hiszem, az volt eddig a hatalmi pszichopátia legtisztább, legvilágosabb kifejezése, amit ezektől olvastam. Jött ez a totális nímand, aki már-már karikatúraszerűen testesíti meg a végletesen elbutult, szervilis, élősködő dzsentriről kialakult összes történelmi sztereotípiát, és kifejti, hogy mi „az emberek” (hogy szeretik ezek az inhumanisták a legáltalánosabb alanyt, amit tárgyuknak tekintenek!) legeslegfőbb kötelessége: engedelmesen, parancsszóra gyilkolni és megdögleni a „nemzet”, vagyis a szalay-boborovniczkyk és gazdáik érdekeiért. A „hierarchia” elfogadása: hogy tündérrózsás tengerszemnek lássuk a társadalmi pöcegödröt, ahol szalay-boborovniczkyk lubickolnak a sűrű, barna lé tetején. „Heroizmus” a lövészárkokban, hősies önfeláldozás, repesz a gyomorba, a fejbe, fagyhalál, éhezés, kilógó belek, hadifogolytáborok, tömeggyilkosságok, égő falvak, szétbombázott városok, megerőszakolt nők, romok alá temetett gyerekek, aknamezőkre hajtott munkaszolgálatosok, tömegsírok
– miközben otthon, a jó melegben értékek értékesülnek, tőkék tőkésednek, szalay-bobrovniczkyk drága konyakokat, táncosnőket és vitorlásokat fogyasztanak, nemzethy vezetők nemzetről pofáznak, roppant heroikusan és önfeláldozón.
Hogy nem sül le ennek a bőr a pofájáról?! Ki az az aljas gazember, aki ilyen szövegeket ír, ki az a szánalmas kesztyűbáb, aki elmondja őket? Kik azok, akik úgy gondolják, helyes, politikailag hasznos dolog holtukban is meggyalázni, kigúnyolni, szembe köpni a háborúk milliónyi áldozatát?
Az üzenet világos. Ha engedelmesen szolgáljuk őket, ha értük, az ő hasznukra élünk, és ha kell, megdöglünk értük, ha a pofánkat befogjuk, talán egyszer minket is újratemetnek.
És az szép lesz és felemelő, nemde?
„És midőn egy másik napon a Birodalom legnagyobb léghajója
lángokba borult, mert gyúlékony gázzal töltötték meg,
hogy a nem-gyúlékonyt háborús célokra megtakarítsák,
a légi közlekedési miniszter megígérte az elhunytak koporsóinál,
hogy nem hagyja magát megfélemlíteni, mire
hangos tetszés támadt. Állítólag
még a koporsókból is taps szűrődött ki”
– írta Brecht egy hasonlóan szép, fennkölt, ünnepi alkalomról.
(Eörsi István fordítása).
Ehhez tartsuk magunk.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. október 18-án.
