Tegnap volt a magyar népmese napja (ennek igen szép metruma van ám amúgy, csak ismételgessük magunkban, hogy „magyar népmese napja”, ni, hogy lüktet!), és én ezekben a zord, antifasizmussal mételyezett hideg napokban rádöbbentem, hogy nincs olyan népmesénk, ahol rendes fasiszta főhősök lennének, hogy rendet vágjanak a világnak állapotába, rendet, hogy „ne legyen szabad, ami jó”, ahogy a gonosz, antifasiszta költő is írta, aztán rájöttem, hogy dehogyis, hát itt van épp egy ilyen népmese, én írtam, márpedig magamat afféle népi figurának tekintem, még ha völkisch nem is vagyok.

FASKÓMESE

Egyszer volt, kétszer volt (de másodszor már mint komédia), még a kurtafarkú tenderen is túl, fasóperenciában élt egy király, aki felettébb szerette a paszulyt. Paszulyt evett früstökre, délebédre, ozsonnára, csak vacsorára nem mert paszulyt enni, mert ciszheteró házasember volt, nem afféle fittyedt, incifinci incelfi. Paszulyt evett sülve, főve, gluténmentes babliszttésztájára sűrű szójaszószt locsolt, de még este, az ágyában is A babót olvasgatta, mert a paszulyon kívül a rossz szóvicceket komálta még nagyon.

A népe is csak Paszulykirálynak nevezte a háta mögött (ahol pedig eléggé büdös volt), és erősen közkedvelték, mert gasztronómiai fikszációját valamiféle demokratikus elkötelezettség torz, ámde szimpatikus megnyilvánulásának tudták be (amúgy tévesen, de ez most mindegy).

Ennek a Paszulykirálynak volt három fingja. A legnagyobbik királyfing dörgött és csattogott, mint vasviadukton átrobogó tehervonat a nyári zivatarban; a középső királyfing zümmögött és dudorászott, mint őszinte, kőkeményen lojális popzenekar a megagarázskoncerten; ám szegény legkisebbik királyfing olyan kótyomfitty volt, hogy csak lógadozott és lengedezett, még az orrát sem igen fintorította el rá senki. Úgy telt az egész gyerekkora, mintha nem is lett volna.

Élt az országban egy nagy tudós lélekbúvár varázsló, a Búbánatos Frajdzsiga, az is megmondta, mikor kikanalizálta szegény legkisebbik királyfingt: ebből a kis szellentésből fasiszta lesz alighanem, annyira sok benne az elfojtás meg a frusztráció.

Na, így is lett. Mikor az öreg Paszulykirályt elvitte a kólika, a legnagyobbik királyfing lépett a trónra, dörgött és csattogott, ahogy az illik. A középső királyfing ellenzékbe vonult, úgy tercelt alá a bátyjának. „Nem úgy van az, ebugatta!” – zümmögte és dudorászta folyvást.

A legkisebb királyfingnak mi maradt volna? Fasiszta lett, ahogy a nagy elmemágus is megjósolta. Mert valamiből neki is meg kellett élnie. És ha már fasiszta lett, el is csodálkozott rajta, hogy bizony alig van olyan mese, amiben fasiszta finghősök szerepelnének. Sőt, nemhogy alig, de egyáltalán. Már egészen nekikeseredett, amikor eszébe jutott, hogy de hát pont ez éppenhogy egy olyan mese!

„Jaj de jó, jaj, de jó!” – örült meg a legkisebb királyfing ennek a fasiszta fingos mesének, de akkor jött valaki, akinek már baromira elege lett ebből az egész liberálbolsi gusztustalankodásból, amit én most itt művelek, és ezt az egész mesét ledará

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. október 1-jén.