Tegnap életemben először (és alighanem utoljára) megnéztem az eurovíziós gigadiszkó döntőjét. Fogalmazzunk úgy, hogy számos körülmény sajátos összjátéka késztetett erre a meglepő cselekedetre (bár ez igazából életünk minden egyes pillanatára áll).
Tulajdonképpen jól szórakoztam, érdekes élmény volt. Összességében úgy éreztem magam, mintha egy óriási pénzből forgatott disztópiát láttam volna, amit egy kifejezetten felkapott, ám roppant tehetségtelen rendezőnek adtak ki jutalomjátékként. Egyfajta lidércesen vidámkodó danse macabre a széthulló világ romjain, neonnal-füsttel-uvészínekben, turbókapitalista finálé, a burzsoázia indiszkrét, rikító bűbája, egyben az orwelli prolitáp szélesvásznú Nagy Menetelése a totális, ontológiai Semmi felé.
A dalok (daltestet hordozó árucikkek) nagy része számomra értékelhetetlenül egyforma és unalmas volt. Mintha produkcióról-produkcióra ugyanazok a lányok és fiúk váltottak volna jelmezt, sminket és parókát, hogy újra és újra elbábozzák magukkal ugyanazt a spektákulumot, hol egy Loreley-sziklán ücsörögve, hol valami időkapuból kinyafogva, hol csak úgy, minden ötlet nélkül.
Egy-két dolog azért tetszett. Az ír műboszorkány például, nálam ő volt az abszolút nyerő. Az egyetlen cucc (inkább színház, mint dal), amit máskor is megnéznék. Jó volt az észt performance is, valami narkódílerek kacsatánca, eléggé szórakoztatóra sikerült, ötlet is volt benne. Kifejezetten működött az akrobatikus svájci Klaus Nomi-utánérzés, aki végül (meglepetésemre) az első helyezett lett: provokatív volt és friss (már amennyire egy ilyen végtelenül gagyi konzumparádéban bármi az lehet). Aztán voltak még olyan dolgok, amikben éreztem még valamennyi kis kreativitást: a britek koreográfiája, ahol a Kék Osztriga Bárból szalajtott pornó-vízvezetékszerelők bujálkodtak egy zuhanó zuhanyzóban, a finn fickó, aki végül deus ex machina megkapta mennyei rövidnadrágját, meg a horvát ugrabugra-trupp, akik eljöttek a falujukból, de már bánták, meg még az ukránok, ahol részben valami B-kategóriás valkűr nótázott az Oroszlánkirály sziklájának csúcsán, részben egy fehér nővé maszkírozott gettórapper intézte bizniszeit egy nagyon káeurópai piacon (már, ha jól értettem). Nagyjából ennyi.
A sok vihart kavart izraeli dal szimplán unalmas, sivár gagyi volt. Amúgy az a véleményem, hogy az októberi bestiális merénylet és az azóta folyó irtózatos népirtás miatt egyetlen dolog lehetett volna legitim: ha egy izraeli és egy palesztin versenyző együtt állt volna ki a békéért, rémállamaik és rém-kváziállamaik elképesztő gonosztettei ellen. Ez, persze, illúzió, de hát az egész eurovíziós hacacáré az volt. A világ kinn maradt, ez itt csak a puszta és hamis reprezentáció önmonológja.
Szóval, az én privát sorrendem: Írország, Észtország, Svájc, Horvátország, Finnország, oszt’ jónapot. Most pedig beteszek valami öreg bluest, hogy átmossam a füleimet. De azért oké a dolog: két órán keresztül katasztrófaturista voltam a süllyedő Atlantiszon. Már csak azért is, mert tulajdonképpen én is atlantiszi vagyok.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. május 12-én.