Ma százöt éve kínozták és gyilkolták meg bestiálisan Horthy különítményesei Bacsó Bélát és Somogyi Bélát, a Népszava újságíróit. A gyilkosokat lényegében sosem vonták felelősségre. Az ellenük folytatott eljárást a Budapesti Királyi Ítélőtábla 1930. novemberi ítéletében ezzel az indoklással szüntette meg: „… a terheltek, ha tettüket el is követték, azt abban a téves meggyőződésben tették, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják”.
Régen még tudták az újságírók a merremeddiget, így lamentált pár éve a kormány beszélő phallus impudicusa (ne tessék rosszra gondolni, ez az erdei szömörcsög latin neve; az erdei szömörcsög dögszagával vonzza a legyeket, majd ragacsos nedve a spóráit a legyekre ragasztja, így terjed – tessék megnézni a szömörcsögöt, rágondolni egy Armanit meg egy drága szemüveget, már meg is van a szóvivő úr, arról meg én igazán nem tehetek, hogy a szömörcsög latin nevét leginkább „szemérmetlen fasznak” lehet magyarra fordítani), szóval a kormányszóvivő szerint „régen” („once upon a time”, ezt a mesefordulatot használja a gombaember) mennyivel tisztelettudóbb volt a sajtó.
Milyen régen, kérdezném (ha szabadna, ugye, kérdezni), vagy inkább mikor régen? MELYIK „régenre” tetszik gondolni? Arra? Vagy a másikra?
Volt közöttük sok hasonlóság.
Akkor régen, mikor a Főméltóságú Kormányzó Úrnak nem tetszett a fehérterrorista különítményeseinek rémtetteit firtató Népszava, hát csak úgy mellékesen megjegyezte, kellene már valamit kezdeni vele, és ízibe pattant is néhány deli vitézlegény, hogy levágják a sajtósárkány acsargó fejét? Amikor Somogyit és Bacsót halálra kínozták a délceg keretlegények? Bejön a gyilkolászás?
Vagy akkor régen, mikor sajtókamarát (bizony) hoztak létre „a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása” érdekében az első zsidótörvényben? Annak örülne?
Vagy akkor régen, amikor két termelési üdvjelentés és Sztálin-kantáta között jól megfért a kormány ájult dicsérete? Mikor egy rosszul sikerült jelzőért, vagy egy sajtóhibáért is börtön, vagy még rosszabb járhatott? Az tetszene?
Vagy a nem is annyira régenre tetszik gondolni, mikor az egész ország a sorok között olvasott, és a tisztességesebb írástudók a sorok között írtak? A langymeleg, ragadós iszapra tetszik vágyakozni?
Melyik régen tetszene a gombáknak? Melyik sötét, nedves, miazmás korszak?
Gyanítom, bármelyik, mindegyik. Ha megnézzük a NER lakájmédiáját, a Pesti Srácokok, Magyar Hírlapok, vagy akár „ellenzéki” pandant-jaik világát, látjuk, mit jelent a „tisztelettudó sajtó”. Szépen kérdez, és mindig csak azt, amire a politikus válaszolni akar.
Megalkuvás, szervilizmus, tehetségtelenség, aljasság – van rá igény, kortalanul.
Dögszag van, légydongás. De még nem ölnek.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. február 17-én.
A szerkesztő megjegyzése
Bacsó Béla (Kassa, 1891. január 6. – Újpest, 1920. február 17.) magyar szocialista író, újságíró.
Bacsó Mátyás és Szencsó Mária fia. Tanulmányait Kassán végezte, itt is helyezkedett el először újságíróként a Kassai Naplónál. 1919. június 5-én Budapesten, a Terézvárosban házasságot kötött Simonovánszky Máriával, Simonovánszky Ferenc és Schurmann Ilona lányával. A két tanú Szakasits Árpád és Révész Mihály volt.
1919-ben a Népszava munkatársa lett. Írásaiban a proletárokkal, a paraszti földéhséggel és a migrációval foglalkozott, „leleplezte” az első világháború szerinte igazi célját, és vesztére a – Héjjas Iván, Prónay Pál és Ostenburg-Moravek Gyula neve által fémjelzett – fehérterror ellen is írt. Emiatt szerkesztőtársával, Somogyi Bélával az Ostenburg-különítmény elhurcolta, és 1920. február 17-én valahol a Megyeri Csárda és a Fővárosi Vízművek káposztásmegyeri telepe között agyonlőtték, majd holttestüket Dunakeszi határában a Dunába vetették.
Somogyi Béla, születési és 1890-ig használt nevén Steiner Béla (Halastó, 1868. május 16. – Újpest, 1920. február 17.) magyar tanító, író, műfordító, újságíró, a Népszava szerkesztője, akit – a fehérterrort támadó cikkei miatt – szélsőjobboldali különítményesek gyilkoltak meg.
A Csáktornyai Tanítóképzőben tanult. 1893-ban Felsővisóra került állami tanítónak. Első cikkei a Népszavában és a Cipészek Szaklapjában Suhogó álnéven jelentek meg, 1895–1896-ban. 1897-ben Budapestre került. A Népszava szerkesztője 1897–98-ban nyolc hónapig, de a párton belüli viták miatt távoznia kellett a laptól. Utána egy külvárosi iskolában jutott tanítói álláshoz. Közben megszerezte a tanári képesítést is, reál-, majd kereskedelmi iskolában tanított. 1903-tól a Népszava külső, majd az újság 1905-ös napilappá alakulása után annak belső munkatársa. Ugyanekkor megindította a tanítók szervezkedését, majd 1906-ban lapjukat, az Új Korszakot, amelyet maga szerkesztett, s az ugyanebben az évben megalakult Magyarországi Tanítók Szabad Egyesülete (MTSZE) elnökévé is megválasztották. Az MTSZE alapszabályait gróf Apponyi Albert nem hagyta jóvá, ennek nyomán Somogyi egy időre beszüntette az Új Korszak kiadását, 1910-ben azonban, miután az akkori miniszter jóváhagyta azokat, újból megjelent az Új Korszak, Zigány Zoltán szerkesztésében, Somogyi kiadásában.
Közoktatásügyi államtitkár volt a polgári-szociáldemokrata koalíciós Károlyi Mihály-kormányban. A Magyarországi Tanácsköztársaság idején elvi fenntartásai miatt nem vállalt szerepet; a Tanácsok Országos Gyűlésének tagjaként bírálta a proletárdiktatúrát. A kommün bukása után a Szociáldemokrata Röpiratokat szerkesztette, majd 1919. szeptembertől a Népszava felelős szerkesztője lett.
A fehérterrort leleplező cikkei miatt az Ostenburg-különítmény két tisztje elhurcolta. Társával, Bacsó Bélával együtt meggyilkolták, holttestüket a Dunába dobták a Megyeri csárda és a Fővárosi Vízművek káposztásmegyeri telepe között . Somogyi összekötözött kezű és lábú tetemét a derékig érő vízben pár órával a gyilkosság után fedezték fel, másnap Bacsóét is megtalálták.
Az ügy nagy port vert föl. Somogyi Béla meggyilkolásának hírét valamennyi magyarországi napilap címlapon vagy kiemelt helyen hozta és politikai beállítottsága mentén kommentálta.
A kormányzó és a miniszterelnök is egyéni akciónak minősítették a gyilkosságot. Bár a rendőrség a bűnügyet teljeskörűen feltárta, és a tisztek érintettsége miatt átadták a katonai ügyészségnek, amely megpróbálta eltussolni. Végül a tettesek felelősségre vonása elmaradt; Horthy Miklós 1921-ben közkegyelmet adott a különítményeseknek, mondván, hogy a hazaszeretet, a túlzott felbuzdulás és a nemzetárulás miatti érthető düh miatt követték el azt, amit elkövettek. Erre hivatkozva zárták le végleg a Somogyi-Bacsó-gyilkosság peranyagát is 1930-ban, felmentve a tényleges elkövetőket, Kovarcz Emiléket. Csunderlik Péter történész szerint ez az „arcátlan” közkegyelem Horthy legvédhetetlenebb bűne az ügyben.
A Budapesti Királyi Ítélőtábla 1930 novemberi, tíz év huzavona után megszületett ítéletének indokolás részében ez a passzus szerepel: ”… a terheltek, ha tettüket el is követték, azt abban a téves meggyőződésben tették, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják”.
Egyes történészek szerint (Hajdu Tibor, Csunderlik Péter, Schönwald Pál, Gergely Ernő) a gyilkosságokban a kormányzó, Horthy Miklós felelőssége is megállapítható. (A gyilkosság közvetlen előzménye ugyanis egy, a Gellért Szállóban megtartott vacsora volt, ahol felolvasták egy cenzúrázott Népszava-cikk kefelevonatát. A cikk bősz haragra gerjesztette az asztaltársaságot. Bekiabálták, hogy „ezt a gaz Somogyit a Dunába kéne tenni”, mire Horthy Miklós állítólag burkolt utasítást adott: „Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!”)
Az mindenesetre bizonyos, hogy a Somogyi-Bacsó gyilkosság a Horthy-éra kezdetén megnehezítette a parlamentarizmus kialakulását, sőt egy katonai diktatúra rémképével fenyegette a lakosságot. Jogos volt a félelem, hogy ha bárki bírálja a kialakulóban lévő kurzust, hasonlóan járhat.
Lánya, Somogyi Jolán (1902–1991) volt, Hatvany Lajos felesége.
A közvéleményben nagy felháborodást keltő gyilkosság Derkovits Gyulát a történtek művészi feldolgozására ihlette. A festő Halottsiratás című, fiatalkori főművénél a kép centrumába helyezett halotton felfedezhetők Somogyi Béla arcvonásai. (A nyomasztó élmény feldolgozására Derkovits szokatlanul nagy, mintegy két méter széles formát választott.) A festményen látható fehér lepedőn fekvő holttest sötétlilája és az összekötözött kezek, lábak vízbefojtást, gyilkosságot sejtetnek. A siratók gyűrött, eltorzult arcvonásai és görcsbe rándult kezei jól érzékeltetik a tragédia súlyát.
A szocializmus idején az ország több városában neveztek el utcát Somogyi Béláról. Budapesten a Józsefvárosban, Pécsett és Győrött ma is van Somogyi Béla utca. (Más helységekben viszont a Somogyi Béla utcát átnevezték Somogyi utcára.)
Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkolásának helyén, Újpesten egykor emlékművet emeltek, ez azonban ma már csupán egy málladozó, jeltelen obeliszk.
A Somogyi-Bacsó-gyilkosság mint rejtélyes bűnügy a későbbiekben is az érdeklődés homlokterében maradt. Bekerült a Pintér István és Szabó László által jegyzett, A század nevezetes bűnügyei című összefoglaló munkába, azaz a modern magyar pitavalba. Az Ellenforradalmi banditák című rész szól erről az esetről.
Forrás: Wikipédia
