Hogy el ne sikkadjon itt az ész trónfosztásának fröccsöntött karneváljában: ma 140 éve született Lukács György, akinek valóban sajátos életútja volt, rengeteg kanyar, megtorpanás, újbóli nekirugaszkodás. A XX. század egyfajta lázgörbéje.
Művelt, finnyás és sznob filozopter, igazi klasszikus értelmiségi, aztán messianisztikus rajongó, mert egy olyan világban élt, ami eljutott a pokol fenekére, és ez hirtelen megcsillantotta az instant mennyország optimista lehetőségét (hogy aztán, utólag már tudjuk, a pokol még mélyebb bugyraiba süllyedjen).
1919-ben népbiztos, majd komisszár a Vörös Hadseregben. A humanizmus és a magasabb rendű Cél nevében a poroszlói Tisza-hídnál megtizedelteti katonáit, agyonlövet nyolc embert: szinte megszemélyesíti az elmélet és a gyakorlat ördögi dilemmáját, minden forradalmak örök sebét. Azt, hogy lehet-e konkrét emberi életeket beáldozni egy absztrakt humanizmus nevében. (Hogy az eset megtörtént-e, sokan vitatják – a források jó szokásuk szerint hiányosak és zavarosak. Maga Lukács azonban öregkorában beszámolt róla. Hogy füllentett-e? Vagy öntudatlanul is álvalóságot kreált? Nemigen tudható.)
Legfontosabb – legalábbis szerintem legfontosabb – munkáját, a Történelem és osztálytudatot 1923-ban jelentette meg (németül, magyarul csak 1971-ben adták ki). Addigra a hamburgi és a bulgáriai felkeléssel éppen elzúgtak már Európa forradalmai. Írása az új hivatalos kommunista taktika szemében okafogyottá vált. Lukács egy életen át vezekelt sokszor megtagadott „messianisztikus” művéért; már 1924-ben megírja Lenin című munkáját, a reálpolitika és a politikai kompromisszumok dicséretét. Maga is nagy túlélőművész volt. Mindig a part- és pártvonalon egyensúlyozott, és sokszor azért nem vették észre, ha túllépett rajtuk, mert nem igazán értették, amit írt. A politikai komisszárok akkor is (mint ma), többnyire rémesen ostoba, eldobható alakok voltak.
Volt, hogy Lukácsot csak nemzetközi reputációja mentette meg a gulágtól és a biztos haláltól – a kolimai tábor helyett végül csak Taskentbe deportálták. Egy anekdota szerint az 1940-es évek elején, hogy mikor bevitték a Lubjankára, a moszkvai NKVD-központba, megkérdezte a kihallgatótiszttől: – Mivel gyanúsítanak? – Erre a tiszt megfogta Lukács vállát, és odavezette az egyik utcára néző ablakhoz. – Látja, Lukács polgártárs, ezt a sok sétálgató, dolga után igyekvő elvtársat? – Látom. – Nos, ők gyanúsítottak. Aki itt van nálunk, az már vádlott.
Képes volt arra, hogy egyetlen – jóllehet, vaskos – kötetben adjon elképesztően cizellált fegyvertárat a legprimitívebb „szocreál” ostobán harcos kezébe, miközben párhuzamosan leleplezze azokat a társadalmi és szellemi folyamatokat, amelyek annak megjelenéséhez (is) vezettek. Egész munkásságát, életét ez a kettősség jellemzi. „Balos rajongó”, „jobboldali elhajló”, önkritikáról önkritikára lépve haladt; 1956-ban a második Nagy Imre-kormány minisztere, snagovi száműzött, majd belső emigráns, végül visszamenőlegesen rehabilitált párttag, iskolateremtő filozófus és óvatosan adagolt biodíszlet, és 1968 körüli nyugati reneszánsza után exkluzív exporttermék a kádári-aczéli kultúrpolitika színpadán.
Mindez együtt, mindez egymást látszólag kizáróan. Opus magnumát, a hosszú éveken át írt, újra és újra megvitatott és átdolgozott (és egészében csak a halála után megjelent) Ontológiát sokan magyarázták, kevesen olvasták. Élete vége felé ő maga is azt mondta róla, hogy immár nem érzi magát kompetensnek az értelmezéséhez.
Nem szép élet, még ha páratlanul gazdag is. Csúnya korokat élt végig, és közel sem maradt makulátlan. De minden körülmények között sziporkázó, lebilincselő gondolkodó volt. Valamelyik tanítványa – akadtak jócskán – egyszer állítólag a szemére vetette: – De hát Lukács elvtárs, nemrég pont az ellenkezőjét állította, mint amit most mond! – Mire ő, úgymond, így válaszolt: – Tegnapi gondolataimat barátaimra hagyom.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. április 13-án.
