Sokan afféle történelmi igazságtételről beszéltek, mikor pár éve egy rakás polgárháborús déli szobrot tüntettek el Amerikában, pedig talán inkább a rasszizmust kellett volna, nem a történelem éppen adott tálcájáról lelógó szeleteit, például hirtelen komilfótlanná vált déli tábornokok bután pátoszos szobrait, bár én egyáltalán nem vagyok oda a bármiféle tábornokok szobraiért, remekül meglennék egy olyan világban, ahol a hadvezérek és politikusok csak a történelemkönyvek lapjain parádéznak, és ahol a rasszista, korrupt egykori polgármesterek szobrai is legfeljebb útjelző táblák karói lehetnek, rajtuk rozsdás, golyók-lyuggatta tábla nyikorog: „Szemétdomb erre”.
Most pedig a tizenkét hengeres benzinfaló Bukefalloszán belovagló Trump elnök lidércesen idióta Amerikájában (ami több mint az egykori Egyesült Államok, magába foglalja a fél világot, a másik feléről meg nem vesz tudomást) újra felállítják ezeket a szobrokat, előszedik őket a kisvárosi könyvtáros, Mrs. Smith – a barátainak csak Sarah, de már rég nincsenek barátai – hátsókertjéből, pedig már szépen befutotta őket a szulák, a tűzoltóegylet garázsából, vagy ahová éppen tették a sok kacatot. Igazából elég lett volna, ha csak a fejüket cserélik oda meg vissza, mint Kolumbuszét Nagy Péterre Moszkvában, ahogy a részeg politika tántorog ide-oda.
Mindenesetre az amerikai polgárháború is kissé bonyolultabb volt annál, hogy csak úgy fekete-fehéren szemléljük (á, ezzel a „fekete-fehérrel” nem akartam frappírozni, csak úgy jött), az Észak nem az emberi szabadság dicső harcosa volt, hanem a bérmunkáé, a Dél sem pusztán a rabszolgaság elszánt védelmezője, hanem egy sajátos, zsákutcás fejlődésé, ettől még persze roppant nehéz lenne a Déllel szimpatizálni, csak hát az Északkal is eléggé nehéz.
Pontecorvo pazar tézisfilmjében, a Queimadában, amelyik alapvetően a kolonializmus és a neokolonializmus különbségét boncolgatja, a főszereplő Marlon Brando egy szép, hosszan kifejtett metaforában foglalja össze a film alapvető felvetéseit, és a kulcsjelenetet egy frappáns, az egészre rávilágító, revelatív kérdéssel zárja le: mi éri meg jobban az újfajta, kapitalista piacra termelő földbirtokosoknak: egy rabszolga, vagy egy bérmunkás? És hát persze, hogy a bérmunkás. (A magyar szinkronban éppen ezt az egy, rövid mondatot sikerült úgy félrefordítani, hogy semmi értelme se legyen – talán ez is jellemző.)
Szóval, a dolog nem ilyen egyszerű. Lee tábornok megy, Grant tábornok jön, vagy viszont, hinta-palinta, ezzel semmi sincs feloldva.
Richard Brautigan jut eszembe, az ő „déli tábornoka”, az ő hippizmussal fűszerezett, idilli konföderációs nosztalgiája, ami persze gyökeresen más, mint Trumpé vagy a Ku Klux Klané, a Brautigan-féléket a KKK kiirtotta volna (mint ahogy tulajdonképpen legszívesebben mindenki-féléket kiirtana), Trump meg deportáltatná vagy átnevelő táborokba zsuppolná őket, és Brautigant, a mindenféle szabadságok kótyagos álmodóját nehéz lenne a rabszolgaság védelmezőjeként elképzelni, holott Brautigan pont úgy gondolta, hogy minden és bármi elképzelhető, és alkatilag vonzódott a vesztes ügyekhez, a kifakult, lassan enyésző szellemvárosok romantikájához, az elveszett Édenekhez, Faulkner édesbús szagot árasztó, a napsütésben omladozó alkonyi Déljéhez (direkt ám a tripla képzavar!), amiket a saját képére formált, mert önmagát látta meg bennük.
Brautigan déli tábornoka egy eleve vesztes óvilág kifakuló emléke csupán, eloszló lőporfüst az amerikai szélben, hiszen nincs is, nem volt, nem szerepel az akkurátus listákon, kivetette magából a hivatalos történelem, nemlétezését rideg ürügyként felhasználva kihullott a kodifikált emlékek nómenklatúrájából.
Szóval, én Augustus Mellon konföderációs tábornok szobrát szeretném látni mindenütt, a nemlátható szobrot a mocsárszagú levegőbe vésve, ahogy a zsombékok közül előóvakodó indiánok vízicsigával kínálják a lovát (az övét, és nem Lee-ét), sőt a vízicsigákat akarom látni, ahogy langyos, nyálkás, mindennapos, vak útjaikról kiragadja és őskövületté merevíti őket a hideg, száraz történelem mészköve, és aztán már csak ragyognak, ragyognak, mint Pilinszky lepkéi, és valaki hozza már azt a kurva köpenyt, ami beburkolja összes fázásainkat és félelmeinket egy olyan világban, ahol Sztavrogin egykori hübriszes, piperkőc főgonoszsága már csak unalmas, átlagos kispolgári lét.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. június 5-én.
