Térült-fordult Lázár János, és ahogy a nép közé járt, mint egy narodnyik Mátyás király, egyszer elvetődött a makói piacra. Szép piac volt, bár Felcsúttól elég messze esett.
Ténfergődött Lázár János fel s alá; látott újhagyma csomóját hatszázért, újkrumplit négyezerháromért, a cékla elég olcsó volt, de azt meg utálta.
Töprenkedett Lázár János, már meg miféle vásárfiát vegyen ebben a drágán stafírozott makói piacgazdagságban ő, a nép szerényen kastélyozott alászolgája? És akkor meglátta a seprűket! Szép, kézmíves cirokseprűk voltak, esztergált nyéllel, színes műanyagfonat tartotta össze rajtuk kötegben a cirkot. (“Vagy cirokot?” – habozott Lázár János, de aztán úgy döntött, hogy tökmindegy.)
– Adjisten, seprűárus! – köszönt Lázár János, mert volt neki gyerekszobája (igazából 24 gyerekszobája is volt, a gyerekének meg egyenesen 53, de nem mindegyikhez járt balkon).
– Jó napot kívánok – köszönt vissza a seprűárus ember, mert ő nem volt olyan dagályos népmesei figura, mint Lázár János, csak egy ember, aki seprűket árult.
– Magyar seprű-e, amit kend árul? – gyanakvott kissé Lázár János, mert erőst felbuzgult benne a nemzeti identitás.
– Magyar hát – bólogatott lelkesen a seprűárus ember, és az ujjával suttyomban levakarta a seprűnyélről a címkét: “Seprüzö Eszköz. Közepes nagy. Orrodba dugd te bele ne soha, meglepődés veszélye! Származási hely: Kína”).
– És hogyér’ adja kend?
– Magának huszonötezer darabja, mert jó vevőnek látszik! – mondta a seprűárus ember (aki felismerte Lázár Jánost, mert már egy órával korábban jött két TEK-es, átnézték a zsebeit, elkobozták a bugylibicskáját, megfésülték, lefújták fertőtlenítővel, és azt mondták neki: “Ha jön a hajdani-majdani főminiszter úr, aztán mosolyogj, mint ifjú pár a fészekrakó-plakáton!”), és az ujjával suttyomban levakarta az árcédulát is, amin az állt: “1200”.
– Legyen harminc! – mondta Lázár János, aki tudta: ami sokba kerül, az sokat is ér. Jó seprűt akart.
– Harmincöt! – vágta rá a seprűárus ember, aki gyorsan megértette, hogy hülyével van dolga, még ha az tolvaj is.
– Harminchét, egy fillérrel sem kevesebb!!! – kiáltott Lázár János diadalmasan.
– De számlát adjon ám!
– Keményen alkuszik, de legyen! – törődött bele a seprűárus ember, és nekiállt megírni a számlát, Lázár János pedig örült, hogy milyen jó üzletet csinált.
– Aztán jó seprű ez? – kérdezte Lázár János. – Jó legyen ám, mert anyukámnak lesz!
– Akinek a disznóhízlaldája van? – kérdezte a seprűárus ember. – Oda elkel egy jó seprű.
– Dehogy! – szomorult el Lázár János. – Az a Kósa anyukája. Az enyémnek nincs disznóhizlaldája. Veszek neki azt is. Árul olyat?
– Nem, én seprűárus vagyok – mondta a seprűárus ember. – Disznóhizlaldát nem árulok.
– Na, akkor isten áldja! – biccentett Lázár János, fogta a seprűt, aztán elindult.
– Hé, és a fizetéssel mi lesz? – kiabált utána a seprűárus ember.
– A fizetéssel? Reálértékben csökkenni fog, barátom, de ezt ne árulja el senkinek, mert még államtitok! – szólt vissza Lázár János. – Majd a KSH a hasára üt, és rizsázik valamit. De cserébe megnöveljük az adókat.
Forrás: Újnépszabadság
