A magyar politika közös nevezője, propagandista panaceája az idegengyűlölet, különösen pedig a menekültellenesség. Kormány és ellenzék egymás szájából tépve ki szót bizonygatja, hogy ők az igazi, virtigli menekültellenesek, a másik csak festi magát. Nincs ma Magyarországon olyan politikai aktor – ideértve a régi Fideszt, annak felturbózott, új változatát, vagy éppen a magukat „baloldalinak” hazudó törpepártokat –, amelyik ne lovagolná meg a frusztráció, a félelemek, a kirekesztés és az önzés hullámait, amiket – a Fidesz vezényletével, de a teljes politikai spektrum lelkes kórusával – az elmúlt években kialakítottak, ápoltak, gerjesztettek.

A menekültek: menekültek. (Nevezhetjük őket migránsoknak is, ha úgy kényelmesebb, csak hát, ugye, jókedvéből senki sem migrál). Ma mások, holnap mi. Ha ma nem segítünk rajtuk, akkor holnap mi is erre számíthatunk, és vélhetőleg egyáltalán nem lesz holnapután.

Ha létezik olyan, hogy „emberiség” – ebben egyre inkább szoktam kételkedni –, akkor az valamiféle szolidaritást jelent. Szolidaritást az emberek között, szolidaritást minden élővel, szolidaritást a bolygóval, ahol élünk – a szolidaritás a legmagasabb szintű önzés, hiszen fennmaradásunk egyetlen garanciája.

Ha ez a szolidaritás nincs, akkor eláshatjuk magunkat. Pusztán a biológiai hasonlatosság alapján nem nevezhetjük magunkat duplán „sapiensnek”, de még szimplán sem, hogy a „homóról” ne is beszéljek. „Homo sum”, írta Terentius, „ember vagyok”, „humani nihil a me alienum puto”, „semmi sem idegen tőlem, ami emberi”. De ha a manifeszt embertelenséggel leszünk intim ivócimborák, akkor ne tartsunk igényt az „ember” névre.

Vagy határolódjunk el. Ha úgy tetszik, ezek pusztán szavak. Ha úgy tetszik, minden csak puszta szó. Az „ember” is.

Több ez, mint egyszerű politika. Vízválasztó. Nem kívánok közvetlen vagy közvetett gyilkosokkal, menekülteket elutasítókkal, zsákmányállatok száját kéjjel leszigszalagozókkal egy fajba tartozni. Homo sum, mondhatni. De ha ők az emberek, akkor én nem vagyok az. Feltartott kézzel lemondok emberi mivoltomról. Legszívesebben tengeri uborka lennék. Ide-oda görgetnének a lágy hullámok, egyik végemen beszívnám a vizet, a másikon kifújnám, nem gondolnék az elmúlással. Senki sem akarna megenni, ha igen, nem érdekelne. A tengeri uborka véleményem szerint a legfilozofikusabb lény, egy igazi panteista szolipszista.

És miért ne legyek tengeri uborka? Kiterítenek úgyis

A Szerző facebook-bejegyzése 2026. június 16-án.