Öregszem, és ezt nemcsak azon érzem, hogy szaporodik a fogamban az idegen anyag, hanem azon is, hogy hány kormányt utáltam már.
A kormányok utálását még Lázár György második kormányával kezdtem (Fock Jenő kormánya idején még kisautókkal játszottam, Lázár első kormánya alatt leginkább a hangyák megfigyelése foglalkoztatott). Akkoriban amúgy meglehetősen lényegtelen volt, hogy ki a miniszterelnök (ezt most a fiatalabbak kedvéért írom), Kádár János pártfőtitkárként maga volt az állam, alulról legalábbis úgy látszott. Könnyű volt utálni. Lázár második kormánya idején már röpcéduláztunk is, sőt egy kis kézi nyomdával kinyomtattuk a magyar röpcédulatörténet egyik talán legabszurdabb cetlijét: „Független, demokratikus Magyarországot! – Mihail Bakunyin Akciócsoport”, amivel nyilván elszórakoztattuk kicsit a szerveket, és aligha sikerült megrengetnünk a rendszer alapzatait (repedeztek már azok maguktól is, de mi nemigen végeztünk bennük mélyfúrásokat, buliztunk inkább, koncertekre és klubokba jártunk, és úgy éreztük, a mindenséggel mérhetjük magunkat). Grósz Károly kormányának utálása már stencilezett szamizdatokkal járt együtt, jó volt megvitatni, megírni, terjeszteni őket, bár terjesztéskor nem egyszer futni kellett a rendőrök elől, akikben már egyáltalán nem buzgott a tettvágy, hogy elkapjanak miket, hiányzott belőlük a rendszer iránti lelkesedés, meg igyekeztek elkerülni a papírmunkát is. Meg különben is, fiatalabbak voltunk a rendőröknél, gyorsabban szaladtunk. Németh Miklós kormánya alatt leginkább nyűgös katona voltam, utáltam, persze, de volt bőven más utálni valóm is, sokkal közvetlenebb, húsbavágóbb.
Aztán sorra jöttek a kormányok, amiket utálhattam. Sőt, lettek „ellenzékeik” is, amikkel szintén nem rokonszenveztem. Ugyanannak a masinériának az alkatrészei, úgy gondoltam. Máig úgy gondolom. Néha helycsere volt, váltották egymást (akkor még úgy volt).
Antall dohos, kapzsi, arrogáns kormányát nagyon utáltam. Ahogy aztán Horn Gyula kissé szeszszagú, kótyagos kormányát is (bár így visszatekintve, magamat is meglepve rájöttem, hogy talán még mindig azt a legkevésbé, mintha minden disznósága mellett hiányzott volna belőle az elemi rosszindulat). Utáltam nagyon az első Fidesz kormányt (ami az egyre durvább szociális helyzetet egyre durvább nacionalizmusba csomagolta), rühelltem a tesze-tosza Medgyessy-féle kormányt, Gyurcsány túlmozgásos, gagyogó, hazug és demagóg ámokfutását, a botcsinálta Bajnai-kormány neoliberális kapkodását, és – immár tizenhat éve – megszakítás nélkül gyűlölhettem a NER-ré terebélyesedő Fidesz rút, a végletekig lebutított és elaljasodott uralmát – immár online is, hiszen közben megjelent és átvette a korábbi offline nyilvánosság szerepét a „közösségi média”, amit először a professzionális (mármint hivatásszerű) politikával szembeni alkalmatos fegyvernek hittem, aztán rájöttem, hogy kétélű, majd arra, hogy leginkább pont ellentétesen hat, mint ahogy vártam. De legalább nem kell futni a rendőrök elől, ha megnyomom az „Elküld” gombot. A rendőrök cserélődnek, fiatalok maradnak, mint egy vámpír, én meg már lassabban szaladnék.
Persze, ha a kormány olyat csinált, amivel egyetértettem, akkor azt gyanakodva, de támogattam. Biztos bennem van a hiba, de a NER tizenhat évéből egyetlen ilyen esetre emlékszem: mikor rendeletileg megtiltották a házőrző kutyák láncon tartását. Nem mintha annak sok foganatja lett volna – ahogy a proletárok, úgy a kutyák sem vesztették láncaikat.
És sosem szerettem a különféle „ellenzékeket” sem – leginkább az idézőjel miatt: hogy még a parlamentáris demokrácia szűkre szabott, talmi színpadán is csak a rájuk rótt szerepet játszották, a tiltakozás illúzióját nyújtva, a pártpolitika és a választások politikai passzivitásába húzva-nyomva az embereket. Ezt aztán a DK maxolta ki már-már abszurd szinten. Orbán és Gyurcsány felváltva játszhatták el Dr. Jekyllt és Mr. Hyde-ot.
De hogy a dolog pozitív oldalát nézzük: én mindig örülök, ha egy kormány megbukik. Annak viszont nem, hogy egy másik meg győz.

Most új kormány lesz (új rendszer szerintem biztos nem). Én meg maradok, mert mi mást tehetnék. Jó szívvel utálhatom a Fideszt „ellenzékben” is, meg a Tiszát kormányon. Majd szólok, ha valami mégis tetszik. Sőt, egyvalami már van is: bár inkább szimbolikus aktus, de örömmel veszem, ha Magyarország visszalép a Nemzetközi Büntetőbíróságba (mondjuk, az nem világos, hogy az új kormány miért nem állítja le egyszerűen a kilépési folyamatot, június elsejéig simán megtehetné). De biztos, hogy utálni fogom az új kormányt is (amivel semmi gond: a kormányok nem azért vannak, hogy szeressük őket, sőt szerintem aki bármelyik kormányt szereti, az Stockholm-szindrómában szenved), meg az „ellenzékét” is. Persze, lepjenek meg, de nemigen vannak illúzióim. Miért lennének? Mitől lennének?
A padlás valamelyik zugában ott porosodik még egy régi írógép (a stencilgép már rég nincs meg). Különben jó az is, ha lekapcsolnák a villanyt, vagy mit tudom én. Legfeljebb ínhüvelygyulladást kapok majd tőle. Az legyen a legkevesebb. Ha meg közben feldobnám a talpam, ne azt írják a sírkövemre (ha lesz), hogy „Nyugodjék békében”, hanem hogy „Tiltakozom!”. A galambok meg majd így is, úgy is leszarják.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. április 14-én.