Mikor hét-nyolcévesen először olvastam a Családom és egyéb állatfajtákat, azonnal elővettem a Világatlaszt, hogy megkeressem rajta Korfut. Gyanakvó kisgyerek voltam, és komoly esélyt adtam rá, hogy Korfu valahol Bergengócia és Tündérország között helyezkedik el, mert egyszerűen túl szép volt ahhoz, hogy megtalálhassam a józan térképeken.
Elsőre nem is találtam. Kicsit arrébb kerestem, bár az irány jó volt. Még Korčula neve hasonlított a leginkább, de Korčula viszont egyáltalán nem hasonlított egy jatagánra, ahogy pedig az a regényben szerepelt. El is könyveltem magamban az egészet egy újabb szép mesének, de aztán véletlenül megtaláltam Korfut: az volt a trükkje, hogy nem a feliratokat néztem, hanem a jatagánt kerestem.
Hosszan nézegettem a térképen, le is rajzoltam. Íme, Tündérország mégis létezik. Van tárgyi valóság a mese mögött.
Úgy gondolom, jó és teljes gyerekkorom volt, elég mázlista vagyok. Persze, Korfu elérhetetlen volt, mégis: csak le kellett venni azokat a könyveket, és máris ott teremhettem. Nem ezek voltak az első könyvek, amikben ezt felfedeztem, de évekig rendszeresen visszatértem arra a Korfura (ami persze egészen más, bár elbűvölő volt, mikor sok évvel később tényleg eljutottam oda).
Gyerekkorom egyik nagy vágya volt, hogy bár Gerry lehetnék Korfun. De azért szép volt saját magamnak lenni is, a saját családommal és túltengő állatfajtáinkkal – saját magamnak lenni, ahogy Durrellt olvasok.
Ma száz éve született Gerald Durrell. Sokat köszönhetek neki.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. január 7-én.
