Kiteszem ide kommentváltásomat Böjte Csabával. (Böjte nyilvános posztom alá írt nyilvános kommentet, szóval nem hiszem, hogy ez valamiféle indiszkréció lenne – bár amúgy is az a véleményem, hogy túl sok itt a diszkréció, túl sok az elhallgatás.)
Két malom, amiben őrlünk, sőt két külön univerzum. De fontosnak érzem megmutatni az elhallgatás, az (ön)felmentés és a hárítás mechanizmusait, a nyilvánosság és a szereplés torzító mechanizmusait. És úgy gondolom, ennek a történetnek az áldozatokról kell szólnia, nem kommunikációról, nem relativizálásról, nem ájtatos mantrákról. A hatalomról kellene szólnia, és arról, hogy konkrét emberek hogyan élnek (és élnek vissza) a hatalmukkal, és ennek konkrét emberek az elszenvedői. Nevük van, arcuk van. Arról kellene szólnia a diskurzusnak, hogy konkrét emberek miféle szenvedéseket okoznak másoknak, és annak miféle következményei lesznek (vagy éppen nem lesznek). És arról is, hogy ez mennyire rendszerszintű. Értelme, haszna nem lehet egy ilyen rémes, gyomorforgató, tragikus történetnek. Tanulságai talán lehetnek, és egyszerűen kötelességünk levonni ezeket.
A többi szerintem csak mellébeszélés.
„Kedves Péter! Én hiszek párbeszédből fakadó kiengesztelődésben, hiszem, hogy nem csak leszámolás van, hanem megbocsátás is, amikor oda tartom akár egy nagypéntek után is a másik arcomat annak aki jelképesen mondva átdöfte a szívemet!! Őszintén hiszem, hogy mi is lehetünk egy ilyen levél váltás után is barátok!! Ezért meghívom egy kávéra bármelyik otthonunkba, de én is szívesen elmegyek hozzád a nagyranőtt, és kirepült gyermekeimmel egy teára!! Tisztelettel, Csaba t.”
„Köszönöm, nem. Egyrészt úgy gondolom, hogy vannak bűnök, amik nem megbocsáthatók. Ön nyilván hisz valamiféle általános feloldozásban, én nem. Másrészt, nem nálam kellene felmentést és megbocsátást keresnie, sőt nem is Jézusnál, hanem a konkrét áldozatoknál. És – ezt azért, úgy látszik, külön hangsúlyozni kell – ebben a történetben NEM ÖN az áldozat. Talán másként is alakulhatott volna, ha ön legalább az egyik orcáját odatartja akkor, amikor kellett volna, és most úgy nem érezné sajogni a másik orcáját sem. Mindenesetre, ne nálam keresse a gyógyírt „átdöfött szívére”. Amúgy is az a véleményem, hogy legkevésbé az ön saját maga felépítette mártíromsága a fontos ebben az ügyben.
Én feketén iszom a kávét, de ennyire nem keserűen.”
