Ő itt Kelbán úr, négy évvel fiatalabban, mint amilyen most. Éppen négy éve szereztem (szerzett be engem) az ócskapiacon, ami talán az egyetlen szabadpiac, bármit állítsanak is a neoliberalizmus apologétái.
Megrogyott kissé ez alatt a négy év alatt. Tél szele, nyár heve, tavasz meg ősz már nemigen van. Ökoszisztémája van már Kelbán úrnak, ha pesti ökotudatos lennék, azt mondanám, méhhotelt üzemeltetek, így csak azt mondom, belefészkelt mindenféle zümmögő micsoda.
Reggel, a teraszon kávézva, ahol Kelbán úr lakik a falon, néha elbeszélgetünk. Mármint én beszélgetek, Kelbán urat csak afféle ürügynek használom (és közben a hatalomra gondolok, amelyik, úgymond, diskurzust folytat velünk, de mindig monologizál, csak afféle ürügynek használ bennünket, én meg szegény Kelbán úron veszek elégtételt).
– No, hát mit gondol erről az egészről, Kelbán úr? – kérdezem (magamban, mert még magamat sem akarom hülyének nézni, furcsán néznék magamra, ha látnám-hallanám, ahogy egy képpel beszélgetek).
Kelbán úr persze nem válaszol (ha válaszolna, komolyan aggódni kezdenék hanyatló mentális egészségem miatt, ami lassan törődöttebb és szakadozottabb magánál Kelbán úrnál is), de néha-néha ilyenkor kirepül a füle mögül valami fürkészdarázs (elegáns és karcsú, mint egy hollywoodi díva és halálos, mint egy vadászgép), hogy reggeli portyáját megkezdve egy-egy szaftos pókot találjon, amibe belepetézhet (néha eliszonyodom a világon, aztán azzal vigasztalom magam, hogy nem számít, én is a része vagyok).
Ha akarom, persze ezt is afféle válasznak tekinthetem, vagy éppen annak, hogy az univerzum vonala éppen foglaltat jelez.
Ő itt Kelbán úr, aki négy éve érkezett hozzánk. Idősb Kelbán Béla, a portré 1908-ban készült róla.
Igazából nem tudom a nevét. „Kelbán” csak a szignó a rajzon, és ott a dátum is alatta. A morzsalékossá omlott, egykor díszes, aranyozott keret hátoldalán szép, szálkás ceruzaírással a keretező mester neve is olvasható még: Marozsán, és a keret pontos méretei. Ennyi a konkrét információ, a többi esetleges.
Szóval, ez itt Kelbán úr. Az imént vettem a Bakancsos utcai bolhapiacon. Első pillantásra beleszerettem, de még mentünk egy kört, mire eldöntöttem, megkérdezem az árát. Két lehetőség volt: egy abszurd, horribilis összeg, mivel az árus úgy gondolta, ezt az ijesztő romot csak valami gazdag perverz vásárolhatja meg, vagy senki, illetve bagó, hiszen ez a kép már csak afféle szemét, időmarta, törődött hordalék, de talán valami hülyének mégis megtetszik. A második bejött.
Kelbán úr – aki szerintem Béla, Ildi szerint Egon, Flóra feltette a képét az osztálycsoportjába, és ott a néphangulat úgy döntött, inkább igoros – ötszáz forintba került. Alkudhattam volna, de nem éreztem helyénvalónak.
Kelbán úr mögött még egy kép lapult: szinte biztosan Kelbánné. Komor, kontyos asszonyság, szigorú fekete kabátban. „A mamát nem viszi el?” – kérdezte az árus, de engem annyira meglepett Kelbánné hirtelen felbukkanása, hogy zavartan nemet mondtam. Ráadásul elég volt Kelbán urat elcígölni a kocsiig (csak messze találtam parkolóhelyet, rengeteg embert csalt ki a napfény az újranyitó Bakancsosra), mert Kelbán úr jókora, alig fért be a kombi Focus bőséges csomagtartójába (a permetező, a szerszámosláda, a kapálógép-adapterek, a pumpák, a marmonkannák, a macskaalom és más effélék mellé).
Most már sajnálom, persze: Kelbán úr és Kelbánné (talán Aranka, az Ildi szerint Adél) 1908 óta függtek valahol együtt, egymás mellett. Együtt jutottak el a bolhapiaci végállomásra is, ahol én, mint valami dölyfös fehér ültetvényes egy Afrikából frissen érkezett rabszolgacsaládot, durván elszakítottam őket egymástól. Furdal a lelkiismeret; most már persze elhoznám „a mamát” is, de ezért nem fogok visszamenni. (Pedig meglehet, jobban tenném. Flóra megjáratta Kelbán urat a Google képfelismerő algoritmusán, és csupa vámpíros találatot kapott, meg valami noname spanyol konkvisztádort, aki tényleg kiköpött Kelbán úr. A frász tör ki, ha éjjel egy joggal bosszús vérszipoly hidalgo kéri majd rajtam számon elveszett szerelmét.)
Kelbán úrban egy csomó történet van. Végtelen számú, tulajdonképpen. Ez fogott meg benne. Majd előjönnek (és lesznek vámpírok is).
Most egy darabig Kelbán úrról fogok írni. Egyelőre ismerkedünk. Keresem a helyét, a kutyák alaposan megszaglászták. Fejben dumálunk. Azt mondja, így 113 év után kicsit azért furcsa az asszony nélkül. Főleg, hogy záráskor alighanem kiteszik majd a szemetes konténer mellé. Én magyarázkodom. Megérti. Rágyújt. Én is.
Ötszáz forintért vettem egy rakás történetet, már csak meg kell írnom őket. És egy kis szégyent, de azt most megírtam.
Köszöntöm itthon minálunk, Kelbán úr, Béla. Ha felajánlod, majd tegeződünk. Te vagy az idősebb, én csak az öregebb vagyok.
A szerző facebook-bejegyzése 2025. április 24-én.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. április 24-én.
