Esterházy azt írta, szerinte az a röhögés a Mercedes Benz után, az a kétségbeesett, mégis dacos, rekedt kacaj, hogy neki az; nekem meg a Me and Bobby McGee, az utolsó szám, good enough for me, a sajátosan dafke belenyugvás, ez az életem, ez van, ebből hozzuk ki, amit lehet, good enough for me and Bobby McGee, holnapra halott vagyok, die young, leszarom.
Itt volt ez a vidéki lány, valahonnan a semmibe nyúló amerikai középföldéről, ahol a nyugalmas verandákon kukoricát rágcsál az unalom, síkság, porszag, téres semmi, távoli víztornyok, rajtuk a felirat, „Exxon”, „Coca-Cola”, „Pears soap is the best”, tökmindegy, kapitalista haikuk a szellem árutermelésének éjszakájában, ahol DDT-től mérgezve hull alá Minerva baglya, ezermérföldekre terjed a nagyüzemi monokultúra; szóval itt ez a senki, ez a white trash, aki még ahhoz sem elég, hogy autentikusan elnyomott legyen, ahogy ezt a hatvanas évek polgárjogászai képzelték, szőkésbarna, seszínű haj, kék szem, sápatag bőr, fekete hang, pedig milyen értelmetlen fekete hangról beszélni, a hang lehet emberi, lehet nem emberi, de pörög, de lázad, live fast, akármit mondjanak a préri nagy öregjei, az örök bagóléköpő hintaszékezők, hogy Janis, légy rendes lány, házasodj, szülj, takaríts, dúdolj régi zsoltárokat, hát a faszt, be a problem child, sikítsd a semmibe az örök nyáridőt, aztán persze elmúlik az is.
Itt ez a lány, örökké huszonhét, ma lenne nyolcvankettő, aki elmondta, hogy több férfit is tud szeretni, talán több nőt is, amúgy meg mindenkit, rózsaszín napszemüveg, sötét blues, aztán hajrá, fű, heroin, whisky, szex, ki a franc gondol a holnappal; egy zenekar, Big Brother and the Holding Company, kicsit szar zenészek, de nagyon jó haverok, és ez fontos, ez kurva fontos, nem a tökéletességről szól a történet, nem arról, hogy ki hogyan, hanem arról, hogy együtt és mit, ez így igazi, így teljes, a végén rekedt röhögés.
Jó, dehogy teljes. Semmi sem az.
Rövid szikrázás, live fast, love hard, és mégis annyi minden benne van, az ember hajlamos azt mondani, azt hinni, hogy minden, persze semmiben sincs benne minden, de nehéz elvonatkoztatni tőle, hogy ezekben a rekedt, visongó regiszterekben, a lelkes sikításban és a fáradt röhögésben mind ott vagyunk valamiféle atonális skálán, szóval beleképzeljük magunkat a Ball and Chain rikoltásába, a Summertime feketén fehér dacosságába, vagy abba a röhögésbe ott a magányos Mercedes Benz után, mint Esterházy, ugyan, sosem lesz sem Mercedesem, sem egy kurva estém a városban, már nem is igazán érdekel, a színes tévé meg még annyira sem, öreg fehér néger fiatal férfi nő vagyok, egy alapszintű proletár, ez az egész egy kurva idézőjel, itt élünk gyorsan, két macskaköröm között.
A feleségem azt szerette volna, ha azt írjuk a sírkövére, hogy „Live fast, love hard, die young”, aztán nem jött össze, a szülei nem akarták, én meg nem akartam ezen vitatkozni, ne legyen gond, kurva mindegy, valami ilyesmi lett rajta, hogy „itt nyugszik”, vagy „sosem feledünk”, az igazat megvallva nem tudom, nem járok a sírjához, semmi közöm egy kőhöz, csontokhoz, hozzá pedig mindig közöm lesz, amíg leszek, és semmi közöm holmi hamvakhoz a Csendes-óceánban; dalokhoz van közöm, jelekhez, lábnyomokhoz, hanglenyomatokhoz, bitekhez és mikrobarázdákhoz, vagy nem is, ezek csak a hordozók, közöm a hordozotthoz van. Hozzájuk van közöm, a mindig jelen idejű emlékekhez. És még sokakhoz, sok mindenhez, minden időben, soha.
Szóval, mindez csak kontextus. Mit tehetnék ide? Szokás szerint magamból faragok ócska emlékművet, ebből az őszülő szakállú, korhadt faszkalapból, aki vagyok, aki nem képes elfogadni az élet és a halál precíz, hideg realitásait. Haladjatok tovább, nevenincs oszlop, üres tábla, kutyapisálta tövében a csikkeiteket is eldobhatjátok, nincsenek külön, megszentelt helyek.
De azért: live fast, love hard, die young; én már mindegyikről lemaradtam, könnyű nekem, bár sokszor nem érzem könnyűnek. Lényegtelen és léttelen vagyok, mint egy blues tizenharmadik üteme. Sosem leszek nyolcvankét éves. De voltam már huszonhét.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. január 19-én.
