„Nem tudom, mi ez. De biztos, hogy nem film, nem kiállítás, nem színház, nem koncert, talán egyfajta vizuális költemény a hiányzó emberekről” – mondta 2019-ben Tarr Béla a Bécsi Ünnepi Hetek felkérésére rendezett installációról. Talán ez a mondat fejezi ki a legtöményebben Tarr életművét: a „vizuális költemény” és a „hiányzó emberek”.

Az igazán nagy filmrendezők többsége tulajdonképpen egész életében egyetlen filmet rendez, annak a fejezeteit, aspektusait, dinamikáját álmodja újra és újra vászonra. Ezek lehetnek akár egészen különböző filmek is, egyiken nevetünk, a másikon kesergünk – nevető és síró maszkok vagyunk –, más és más bennük a fűszerek aránya, mégis összetéveszthetetlenek. Ahogy Tarr filmjei is. Bár a legendás triász – Tarr, Krasznahorkai és Víg Mihály – csak 1987-ben állt össze, hogy hiperrealista rémálmaikkal (a szürrealizmus rémálmaiban csupán a rögvaló jár csúcsra) fertőzzenek meg bennünket, de Tarr már korábban is a hiányzó, az elveszett emberekre talált rá, hogy azután újra elveszítse őket, hiszen meg sem lettek igazán, csak valami vizuális lenyomatot, emberalakú hiányokat hagytak maguk után.

Első jelentősebb filmjét 22 évesen forgatja: a Balázs Béla Stúdió filmesei találtak rá az elveszett Tarr Bélára, aki hajógyári munkásként dolgozott, és közben dokumentumfilmeket készített az alulnézeti Magyarországról. A Családi tűzfészek eredetileg szintén dokumentumfilm lett volna, Tarr már 1976-ban elkezdte tervezni – a munkacíme Tripoliszban kilakoltatnak egy munkáscsaládot… volt –, de a forgatáshoz nem kapta meg a szükséges hatósági engedélyeket, így 1979-re dokumentum-játékfilm lett belőle, amatőr szereplőkkel, spontán dialógusokkal. És bár a téma nem volt új (Kelet-Európában meg pláne), de a filmből áradó kétségbeesett, nyomasztó atmoszféra, a relatív nyomorúság életvitelszerűsége még az edzett közönséget is megdöbbentette. Bergman családias ridegsége a szocialista Magyarország viszonyai között, ahol, úgymond, minden hatalom a népé; kisszerű emberek Shakespeare-drámája, ami elkerüli azt is, hogy paródiába fulladjon, és azt is, hogy esztétizálja a nyomort – ez együtt kegyetlen ütésnek számít. Nem kapjuk meg hozzá a szokásos csillapítókat, cukormázat, semmit, ami enyhülést vagy vigaszt nyújtana, Tarr nem dünnyögött nekünk új mesét.

Aztán, mikor Krasznahorkai Lászlóval és Víg Mihállyal közösen mégis meséket kezdtek dünnyögni, nem lettünk tőlük vidámabbak. Sőt.

Tarr terei sok helyről ismerősek. Valós helyekről és lepárolt valóságokból egyaránt. Az olasz neorealistáktól, spanyoloktól, latin-amerikaiaktól, japánoktól, oroszoktól – félperifériás, zaklatott, mégis eltompult terekből, ahol úgy mozognak a semmi-történetek, mint a mézbe pottyant légy, vagy az ember, mikor álmában menekülne valami felismerhetetlen borzalom elől, de lelassul minden mozdulata. Mégis, magyar terek ezek – ott kísértenek Móricz Zsigmond Barbárokjában, Ady ostorozó verseiben és maróan szarkasztikus publicisztikájában, Hajnóczy Péter csorba poharaiban, száz helyen, ezer helyen. Az a ló, akit vertek, akinek Nietzsche állítólag a nyakába borult, hogy azután már soha ne találjon ki elméje útvesztőjéből, talán nem is Torinóban állt reszketve: ott láthatjuk a pusztában rogyadozva Tornyai János Bús magyar sors című festményén 1910-ből.

A Werckmeister harmóniák részlete

Lidérces, sivár terek ezek, nem kínálnak kiútakat, csak a hosszú, céltalan vándorlást, ahol A és B esetleges és felcserélhető, ahol – ahogy Örkény szabta az Információt – „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe”. Hogy miért alakult így? A választ ne Tarrtól várjuk. Ő ábrázol, leír, megmutat. Szűkszavú Vergilius a mindennapok poklaiban. Sokak szerint túloz. Persze hogy túloz. Ha nem túlozna, hajlamosak lennénk rálegyinteni, hiszen olyan sok embert ismerünk, aki elveszett a valóságban, aki „tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis tolóablak előtt. Mindössze kétfélét kérdeznek tőle”, vagy annyit sem. „Tényleg, nem olyan nagy eset” – csak hát meglehet, mi vagyunk ezek az emberek. Leginkább ezért ijesztő Tarr filmjeit nézni. Mert esetleg rádöbbenünk, hogy hiányzunk, hogy elvesztünk.

Persze, a hiányzás Tarrnál nem csupán metafora. Szereplői mindig a megalázottak és megszomorítottak, a kisemmizettek, vagy éppen az önnön dugájukba dőltek. Mert Tarr sok minden, de nem nihilista. Nem szépíti meg a külső és belső nyomort, a kiszolgáltatottságot, nem ad rá sem heroikus hacukát, sem könnyfakasztó köpönyeget – lemezteleníti inkább. De mindezt azért, mert mély szolidaritást érez szereplőivel. Sajátos reális líraiság ez a mágiátlan, mégis álomszerű realizmus. A metafora mögött valódi sorsok állnak, ülnek, fekszenek, akárcsak korai dokumentumfilmjeiben: a mindennapi lélekölő munkától megnyomorodó melósok, a kilátástalan kispolgárok, vagy éppen a menekültek, a hajléktalanok, a mindenféle számkivetettek. Furcsa éppen Tarr Béláról ezt kijelenteni, de mélyen humánus rendező.

Részlet a Sátántangóból

És persze, nagy falat, nehéz, megfekszi a gyomrot. Mindig manifesztum. Sznobok szellemi eledele. Nehéz ezt elkerülni. De miért is kellett volna elkerülnie? Nem ez a lényeg. Senki sem tudja, hogy mi a lényeg.

Engem is megfertőzött mostanában (influenzaszezon van) a Netflix butácska sorozata, a Stranger Things, a kedvesen nosztalgikus sosemvolt nyolcvanas évek, mikor még azt hittük, a gonosznak többé-kevésbé emberi formája van ugyan, de mégsem teljesen emberi. És ahogy elnéztem a kifordított világ roncsvalóságát, az állandóan hulló hamuban (vagy hóban? fene tudja) vacogó csápos rozsdatemetőt, az jutott eszembe, hogy tisztára Csepel, de még inkább olyan, mintha Tarr tájait öntötték volna le valami bombasztikus hollywoodi szirupöntettel. Persze, igen nagy a távolság Tarr evilága és a Stranger Things túlvilága között, időben, térben, szemléletben, mindenben; mégis, miután ez eszembe jutott, nem tudtam ugyanúgy nézni a derék, mackós seriff és a kedves kockakölykök csetlését-botlását a szortyogó szörnyek sötét világában. Minduntalan felülírta bennem, rávetítődött az az univerzum, amit Tarr mutatott nekem. Ahogy azt is sokszor elképzeltem régebben, hogy a Mad Max-széria legújabb filmjét majd Tarr Béla rendezi. Az On the Hungarian Ugar című monstre alkotásban a címszereplő hosszú órákon keresztül bolyong a hideg, ködös utak szélén benzinkútról benzinkútra, kezében egy üres marmonkannával. Aztán ezt láthattam pár éve, a kijárási tilalmak, karanténok és benzinárstoppok hideg hónapjaiban.

Talán ez a lényeg, nekem legalábbis ez. Mint a régi zsidóviccben, miszerint a Tóra olvasása közben nem lehet dohányozni, de dohányzás közben természetesen lehet a Tórát olvasni, hiszen a Tórát olvasni mindenütt, minden körülmények között csak helyes lehet. Nem hiszem, hogy Tarról bárkinek a Stranger Things jutna eszébe, de nekem sok dologról – igen, még a Stranger Thingsről is – Tarr filmjei jutnak az eszembe. Mert olyan valóságosak.

Meghalt Tarr Béla. Nekrológot írok, vagy valami olyasmit. Kinézek az ablakon, esik a hó. A kertem nem túl rendezett. Ha kicsit hunyorítok, mintha három alakot látnék távolodni. Hiányzó, elveszett emberek. Megyek, rakok a tűzre. Hideg van itt bent.

Forrás: ÖT.HU