Mikor egy reggel valami atlantiszi palota falán az őrség a következő feliratot vette észre: „A császár egy geci”, a szigetországban elszabadult a pokol. A császári kikiáltók végigjárták a főváros, a kisebb városok és kikötők, de még az apró halászfalvak utcáit is, és mindenhová felírták: „Őfényességes legmagassabboságossága, a Hullámokon Táncoló Taraj, a Tengerek Hófehér Fallikus Sziklája, Legelső Titanikosz Császár nem geci!”.

No, több se kellett az atlantisziaknak, akik nagyon komálták az újdonsült diskurzust! Krétát ragadtak, és teleírtak minden létező falfelületet, fatörzset, térkövezetet – a főváros híres volt lekövezett tereiről, fátlanul büszke közparkjairól, és a szobrokról, amelyek a Tengerek Ékességét ábrázolták, az Atlantiszt jelképező allegorikus figurát, aki a hullámokból kiemelkedve halfejeket dobál a sirályoknak –, bármit, ahová írni lehetett, hogy szerintük ki mindenki geci. Geci a szomszéd, a férj és a feleség, gecik a gyerekek, akik nem szerettek iskolába járni, hogy megtanulják, miért jó dolog atlantiszinak lenni, és stréber gecik, akik szerettek; geci az a sok atlantiszi, aki immár Krétán és Kisázsiában mosogatott valamilyen bárban, és geci, aki otthon maradt; és persze gecik a föníciaiak, a görögök, a perzsák és a kelták, meg az amerikaiak, azok annyira, hogy még nem is tudtak róluk. Elborított mindent a sok felirat. Húszezer atlantiszi jutott el odáig, hogy kiírja: „Gecik vagytok mind”, de csak egyetlenegy merte leírni: „Geci vagyok”. (Őt gyorsan agyonverték a többiek, mert hát geci volt.)

Mikor elfogytak a lehetséges felületek, az atlantisziak a tengerpart homokjába írták üzeneteiket, de azokat elmosta a tenger. A növekvő igények kielégítésére Krétáról, Föníciából és a kelták földjéről hozattak sziklákat Atlantiszra. Jöttek az újabb és újabb hajók, hogy a partra rakják súlyos rakományukat.

Nyögött a föld, de nem hallatszott a nagy zsivajban. Aztán kissé megremegett a sziget talapzata. „SÜLLYEDÜNK!” – írta fel egy kétségbeesett kéz a legnagyobb importszikla szélére, ahol még maradt egy aprócska hely. „KÖZÖD, GECI?!” – írta mellé valaki az utolsó üzenetet.

Másnap a kőszállító bárkák hiába keresték az atlantiszi kikötőket.

– Mi legyen most a rakománnyal? – kérdezte fedélzetmestere a következő reggel Rosszkormész kapitányt, az egyik tévelygő kőszállító tulajdonosát, aki a térképekre meredve káromkodott. – Visszavisszük Szalamiszra? – Dobjátok a tengerbe azt a sok szar sziklát! – dühöngött a kapitány. – Geci nehezek.

(Mindig valami más. Mindig ugyanaz. Európa Könyvkiadó, 2024.)

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. február 6-án.