Azt írja nekem a Gmail szelleme (mintegy miheztartásképpen): „Ez az üzenet főként a benne lévő szavak miatt fontos.” Szép. Tömör. Igaz. McLuhan szomorú pokla.
Reggel felébredtem, és – még mielőtt megnéztem volna az e-mailjeimet – azt dúdolgattam magamban, hogy „születtem Magyarországon, 87 éves vagyok”, teljesen oktalanul (vagy ok nélkül) jönnek ezek a reggeli dalok, nincs rájuk magyarázat, vagy legalábbis az ember nem veszi az energiát, hogy az első kávé előtt megmagyarázza őket, aztán láttam, hogy éppen 93 éve született Umberto Eco, ez is lehet magyarázat valahol a fantáziában, persze nem az, de éppen azért… (A háromszor harmincéves alapra rakódó három plusz hároméves eltérés pedig ahhoz kell, hogy a dolog elegánsan aszimmetrikus legyen, nem szeretem a szimmetriát, amit Eco sem tartott esztétikusnak, inkább hidegnek és kimódoltnak – a hármas szám jelentései pedig bőségesek, mint János pap kincsestára –, Eco olyan számmisztikai újságosbódét épített volna ebből, ami lepipálja az összes piramist és katedrálist).
Mindig izgatottan vártam a következő regényét vagy a következő esszékötetét, bár volt persze, hogy csalódtam, de többnyire nem, és a csalódás is mindig minőségi volt. Pazarul teremtett új valóságokat, hogy azok kézen fogják a régit, néhány tánclépést tegyenek vele, azután a menüett danse macabre-ba forduljon, és belevezessék az olvasót valami sötét, előre tudott, mégis váratlan szakadékba. Vészjósló, sziporkázó, szellemes író volt.
Engem már A rózsa neve is lenyűgözött parttalan játékaival, de A Foucault-inga miatt lettem kénytelen sok mindent újragondolni, amit a regényről addig hinni véltem, és végül a Baudolino, a teremtő fantázia lidércesen vihogó dicshimnusza, aminek talapzatára oda lehetne vésni a megarai Diodórosz Kronosz „győzedelmes argumentumát”: „Ami lehetséges, megvalósul”. Az igazság ideát van, a fantázia korlátlan teremtő hatalmában, ördöngös rituálékban, hiányokban, amiket kitölt az ürességtől rettegő gondolat, hogy aztán elszabadult Gólemként dúlja újra és újra a baromfiudvart, amíg valaki le nem törli homlokáról az alefet.
Szóval A prágai temető új kiadásának borítójára ráírhatták a kiadók: Eco utolsó regénye. De talán csak elég elgondolni azt, hogy ne így legyen. És persze ne feledkezzünk meg a templomosokról! Valahol biztos ők is ott vannak.
Mert születésnap ide, születésnap oda, nem megy ki a fejemből Eco halála, meg az, hogy felsűrűsödnek a halálok ahogy öregszem, és itt most csak a nagy nevekre gondolok, akikkel sose találkoztam, legfeljebb úgy, hogy valami közönségben álltam-ültem, névtelen publikumban, bár én nem hiszek abban, hogy létezik névtelen publikum, meg tömegember, és megriaszt, hogy újra hallom ezeket a csontig (emberi csontvázakig) rágott önfelmentéseket, hogy az ember, mint a kínai ezmegaz, ha sok, akkor olcsó; szóval halnak itt sorjában, akik nekem, a magán-tömegembernek, az egységnyi tömegnek, aki univerzumom óhatatlan origója, képlékeny szilárd pontja, valamilyen módon sokat jelentettek valamiféle párhuzamoson, egy szinkronikus időtengelyen, ahol én is mozgok, mert mindent magamra vetítek vissza, mint mi mindannyian.
Eléggé vegyes halállista ez, de nekem – hogy egy korábbi halott szavaival éljek – mind összehabarták az agyamat, akadt, aki dekonstruálta, mások átrendezték a szinapszisait, Eco pedig az egész katyvaszt berakta egy gyanús varázsdobozba, és – mint a cigány népdalban az ördögöt – mennél jobban fickándozott, annál jobban rázta, mert gonosz ember volt.
Szóval, jött ez az Eco, mikor éppen kilábaltam Dosztojevszkijből, aki elérte, hogy már tizenöt évesen félve nézzek a tükörbe, félreértés ne essék, nem Ivan Karamazovtól féltem, nem is Sztavrogintól, hanem Aljosától a megbüdösödött sztarecével, meg az idióta Miskintől, azon aggódtam, hogy talán bennem is ott leskel valahol a dosztojevszkiji jó (és a jóra, mint Brechttől is tudhatjuk, rettenetes a kísértés); problémás gyerek voltam egy problémás világban, de eszem ágában sem volt felmászni semmiféle keresztre, ezzel így vagyok máig, kiterítenek úgyis, minek azt siettetni?
És jött Eco, becsalogatott valami precíz kolostorba, egy sajátos gépezetbe, egy malomba, ami jeleket őrölt, szimbólumokban zakatolt, én pedig hiába kapaszkodtam csuhás Sherlockjának kezébe, nem volt kiút, csak az önmagukat értelmező képek sajátos diskurzusa, állandó, fülsiketítő mormolás, polifón monológ – és utána a többi, Foucault rémes ingája, Baudolino János papja, a fantázia rémuralma, a színtiszta jelek marxi dialektikája, ahol a lehetséges óhatatlanul megvalósul, és igazolását önnön lehetségességében leli, ahol a kauzalitás súlyos áttéteket okoz a szervezetben, ahol a képzelet teremtményei azonnal külsővé-idegenné válnak, szembeszállnak a teremtő elmével, mint gyári munkással a termékei, mert nem csupán az áruknak van fétisjellege egy világban, amely valóban a feje tetején áll, hanem a gondolatoknak is, és az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata, ahogy Marx nyomán Debord rádöbbent, és ezt Eco mind a képünkbe vágta, de mindezt kedvesen, bár gonosz ember volt, minden fontos író gonosz ember (és ahogy Brechttől tudjuk, gonosznak lenni megerőltető); a jóknak, a Miskineknek és Aljosáknak valahogy nincs valódi mondanivalójuk, saját jóságuk unalmas hübriszétől fuldokolnak, de a gonosz emberek, mint Marx vagy Eco, kirángatnak minket az egérlyukból egy sokkal téresebb egérlyukba, az összetett és gonosz valóság medvebarlangjába, a falon táncoló árnyékok közé, könyörtelen szembenézés ez kétségkívül, bár csalóka.
A módszer, ahogy Marx felfejti és Eco újraszövi a valóságot, lényegében ugyanaz, még ha ellentétesnek látszik is, mert hát bizony annak látszik, ha az ember Marxot gépies forgatókönyvnek tekinti egy százszor is elcsépelt rémdrámához, vagy Ecót csupán ravasz játékosnak egy verbális biliárdban, pedig a dolgok ugyanarról szólnak, örök dialektika ez, ahogy a tőke imagináriusan valóságos terei kitágulnak, pálinka cserélődik Bibliára, az asztalok mindenféle bolondságot vesznek fafejükbe, és táncra perdülnek az értéktörvény ritmusára, vagy ahogy Baudolino ereklyéket termelő munkája anyagiasul, és Baudolino – az egységnyi termelőerő – saját teremtett világába gabalyodik, amely más teremtett világokkal tekeredik egybe szétvághatatlanul, gordiuszi világkép ez a feloldozás minden lehetősége nélkül, szigorú, mint a gravitáció, mint ahogy a Föld forog a Nap körül és az inga alatt, de ez a gondolat, amint arra Guy Landreau rámutatott Georges Dubyvel párbeszélgetve a történelemről, örömet okoz, és hát mi lenne fontosabb egy gondolat szempontjából, mert ilyen dekadensek és élvetegek vagyunk mi, termelők, ahogy igyekszünk a világot magunkra szabni, de valahol mindig felfeslik, lötyög vagy szorít, hát majd jönnek a Leninek, hogy elsimítsák a sorjákat, lereszeljék, ami kiáll (milyen végtelenül világosan mutat rá Eco arra, hogy mi a döntő különbség Marx és Lenin között: a libidó!), ahogy jöttek Eco-epigonok is sokan, Dan Brownok és társaik, a műanyagból fröccsöntött ördöngösök, hogy megmutassák, a világ nem végtelenül meglepő varázsszerkezet, hanem egy randa nagy kalapács, amivel nap mint nap fejbetosznak minket, tömegembereket, tömegtermelőket és tömegfogyasztókat, hogy a villamosítás meg a szovjethatalom kommunizmusa a tőke és a politika világméretű összeesküvése, egyszerű gondolatok, lehet belőlük munkatáborokat és bestsellereket építeni, de mégis, micsoda különbség, micsoda primitív leegyszerűsítés, hát ki a francnak kell ez?!
Szóval, olyan ez a Marx az ideológiában, meg ez az Eco az irodalomban (és másutt), mint az Apokalipszis az Újszövetség végén, tagadják és újraértelmezik saját környezetüket, amit éppen ők kreáltak, esetlegesnek és véletlenszerűnek tűnnek, miközben azt hangsúlyozzák, hogy semmi sem esetleges és nincsenek véletlenek, csupán ok és okozat között más utak is vannak, mint amin járunk, számtalan út, szélesre nyílik az occami beretva, olyan szélesre, hogy már nem is látjuk az élét és a nyelét, és felnézünk a könyvből, a Gazdasági-filozófiai kéziratokból vagy A Foucault-ingából, és mindenütt jeleket és kapcsolatokat és összefüggéseket látunk, a világ csupa kommunikáció, láncolatok, kezünkben a kulcs, a rózsa neve, az értéktöbblet-elmélet és az átlagprofitráta csökkenése, de megérteni nekünk kell, mert felnőttek vagyunk, nincsenek tömegemberek, és ettől a végtelen humanizmustól lesz Eco öntudatlanul is marxista, Marx pedig ahistorikusan ecoista, hiszen lehet, hogy nincs megváltás, azt nekünk magunknak kell kiharcolni.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. január 5-én.
