Furcsa helyzet örök másodiknak lenni valami rögzült szókapcsolatban, taknak a tiktakban, jangnak a jinjangban, pannak a sztanéspanban (már itt, Magyarországon, ahol még egy Ollie-t sem érdemel az ember), és persze Engelsnek a marxengelsben (mikor még nem lett parizer a marxengelslenin szikkadt, obligát egyenszendvicsében). Furcsa dolog szemből nézve mindig jobboldalon, olvasási irányban másodikként szerepelni közös képeken, ahol szocreál betonból faragott dacos arcélek merednek a szebb jövőbe, szigorú tekintetük forró sugarában olvad, alakul, kovácsolódik az Új Ember, és dübörögve virrad már az Új Hajnal Kohója.
Furcsa és igazságtalan, még akkor is, ha az ember valamiképpen öntudatlan bűnrészes, tevőleges cinkos önnön másodhegedűs-szerepének kimunkálásában, a mítosz megteremtésében.
A ma kétszáznégy éve született Friedrich Engels valóban sokat tett ezért; azért az önként vállalt és megélt szerepért, ami aztán ráégett egész életművére. Hogy ő a második a párban, ő a mindig alul ülő gyerek a libikókán.
De talán mégis szükséges egy ilyen hierarchikus dualizmus, vagy inkább nehezen elkerülhető. Az agyunk folyton rangsorol (hogy miért, arról Marx és Engels – ugye, ugye? hiába követelne mást még az ábécé önkényes rendje is, döcögősen hangzana az, hogy „Engels és Marx” – rengeteget írtak). Az agyunk leképezi a valóságot, ami maga is a kizsákmányoló osztálytársadalom leképezése.
Pedig mindez olyan esetleges. Kettőjük közül (és most tekintsünk el az utólag befurakodó epigontól, ez nem az ő története) Marx volt a mennydörgő zseni, a mindig forrongó, önmarcangoló barbár, a lázas dekonstruktőr. Marx úgy vitatkozott, dühöngött, írt, mint egy örökké benzedrinen és hasison pörgő beatköltő, teljes erővel, mindig újba kapva, a tenni és mondani akarás örök mámorában. Ízekre cincált minden avétos gondolati struktúrát, leleplezte és megszégyenítette a fennállót igazoló filozófiát, megbotozta az ideológiákat, aztán máris másba kezdett, és azon sopánkodott, hogy az aprómunkától, a kutatástól furunkulusok nőnek a seggére („de megemlegetik még a kapitalisták azokat a furunkulusokat!” – fenyegetőzött, miközben „A tőkét” írta). Közben literszám nyelte a vörösbort, egymás után szívta a büdös, kövér szivarokat. Ez volt az üzemanyaga, amivel átformálta az emberi gondolkodást, kimunkált és mégis lendületes módszertant adott az örök kételkedésnek, a minden fennálló örök megkérdőjelezésének.
Engels eléggé más karakter volt. Míg Marx az első posztmodern gondolkodó (jóval e fogalom megszületése előtt, a modernizmus lázában égve), addig Engels tipikus XIX. századi figura. Az örök amatőr (az „amateur” eredetileg azt jelenti, aki valamit szeret), sőt dilettáns, ami eredetileg annyit tesz, „önmaga örömére” csinál valaki valamit. Más kérdés, hogy Engels számára – és ebben is van valami premodern íz – önmaga öröme nem lehetett valódi mások öröme nélkül. A világmegváltás számára afféle kategorikus imperativus volt, bár barátjával ellentétben nem primer világmegváltóként, inkább e világmegváltás szorgos ügynökeként tekintett magára.
Ugyanakkor hiba lenne valamiféle szorgos kispolgárként elképzelni (ahogy utóbb a propaganda beállította). Jellemző történet, hogy Engels, amíg Marx otthon a Kiáltványt írta (és elkeseredetten küzdött a kihívással, hogy gondolatait közérthető nyelven fogalmazza meg a kifinomult újhegeliánus tolvajnyelv helyett), bejárta gyalog fél Franciaországot, és azon aggódott, hogy a Károly majd le fogja baszni nagyon, mert úgy volt, hogy együtt írják, de éppen szüret volt arrafelé, ezért gyakran meg kellett állnia és csúnyán berúgnia, illatos szénaboglyákban kellett hemperegnie, beállni a szüretelők közé, esténként parasztlányokkal táncolnia, és őket is rábeszélnie, hogy hemperegjenek vele az illatos szénaboglyákban, miközben Marx otthon dörgedelmes leveleket írt neki, amiket nem tudott hová címezni, mert a jól ismert címzett ismeretlen címek között vándorolt.
Pénze mindig akadt bőven, az Ermen & Engels közepesen nagy textilvállalkozás volt Németországban és Manchesterben, Engels pedig lényegében beleszületett; ám manchesteri tanulmányai alatt – 1845-ben – nem csupán, sőt nem elsődlegesen a gyárüzem igazgatását tanulta ki, mint egy rendes ipari trónörökös, hanem a munkások nyomora, a kizsákmányolás iszonyata foglalkoztatta, és késztette (kényszerítette) arra, hogy megírja talán legfontosabb művét, az egyik első szociográfiát, „A munkásosztály helyzete Angliában” című vádiratot. Egy született burzsoá, aki osztályát elárulva kifecsegte a legszörnyűbb titkokat, kiteregette a piszkos szennyest.
Sok mindenhez értett, semminek sem volt szakértője. Ez is teljesen XIX. századi dolog. (Azt hitte, a hadászathoz ért a legjobban – jellemző, hogy hadászati írásai pont meglehetősen érdektelenek.) Különösebb gátlások nélkül vetette magát az antropológiába, és megírta a kiváló, sok szempontból úttörő jellegű „A család, a magántulajdon és az állam eredete” című munkáját. Roppantul érdekelte a darwinizmus, amiből egy karikatúraszerűen gyenge írása, „A munka szerepe a majom emberré válásában” született. Szenvedélyesen kutatta a módszert, a gondolkodás Nagy Egyesítő Elméletét, ezért a kissé vulgarizált dialektika kaptafájára húzta az életet, a világmindenséget meg mindent (ebből lett „A természet dialektikája”, amiben a fenti majmos marhaság is olvasható).
Mivel Marx éppen „A tőkén” dolgozott, rá maradt, hogy formailag vitairatként, gyakorlatilag opus magnumként összefoglalja a közgazdaságról, a filozófiáról és más hasonlókról kidolgozott elveiket, meghatározza azt, hogy mit gondolnak a szocializmusról – ez lett az ellentmondásos, de roppant izgalmas „Anti-Dühring”. Kiskáté formájában megírta „A kommunizmus alapelvei”-t, rémes ostobaságokat hordott össze benne. Történettudományi munkája, „A német parasztháború története” mindmáig pazar alapmű.
Egyedi, lelkes, izgalmasan egyenetlen teljesítmény, egy izgalmas, roppant tehetséges gondolkodó és tenni akaró ember életének megannyi etapja.
Persze, az életmű nem csak így mérhető, és nem is kell így mérni. Engels legfőbb „terméke” természetesen maga Engels volt, a lelkiismeret-furdalta gyáriparos, a munkásosztály osztállyá szervezője, a két munkásnővel is vadházasságban élő botrányhős, a pénz fogalmát tökéletesen értő, gyakorlatában totálisan eltévedő Marx életének csődtömegét néha nagyvonalúan, sokszor dühösen és elkeseredetten finanszírozó harci mecénás, majd – Marx 1883-as halála után – a Marx-kultusz kidolgozója, a „marxizmus” első – jóllehet, vonakodó – pápája. Mert ahogy a gúnyos, sistergő, féltékeny lángész a highgate-i temetőbe került, követői, epigonjai, barátai és harcostársai lelkesen kezdték dogmává merevíteni a gondolatait, merev elvrendszerré, ideológiává (vagyis a marxi értelemben vett hamis tudattá) kovácsolni érveit és módszereit. És ebben, nincs mit szépíteni, Engelsben megfelelő ikonra akadtak: ő maga konstruálta meg saját „második az egyenlő elsők között” szerepét, ezt a hazug szentképet (ez, persze, pleonazmus: minden szentkép hazug).
Hogy mi ebből a tanulság? Semmi. Szerintem nem is várható el egy ember életétől, hogy bármiféle tanulsága legyen. Talán csak annyi: minden intézményesülés gyilkos dolog.
Ma kétszáznégy éve született egy örök másodhegedűs, aki valójában nem is volt az, bármit állított is magáról, bármit állítanak is róla. Az egyik legfontosabb nyugati gondolkodó volt. Egy olyan ígéret tolmácsolója, ami mindmáig nem teljesült: hogy lehetséges egy emberi társadalom, ahol nincs kizsákmányolás, elidegenedés, ahol a létezés nem tárgya, hanem alanya a világnak. Hogy a hosszú, véres, bamba és gyilkos előtörténet után elkezdődik majd az emberiség valódi történelme.
Kinézek az ablakon, már reggel szürkület van. Azért boldog szülinapot, kedves Frigyes, mindenképpen boldog szülinapot!
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. november 28-án.
