Én eléggé leszarom Szikora Róbertet, de az Alice Cooper elleni tirádáiban volt egy csodálatos képzavar, a csodálatos képzavarokat pedig imádom. Azt találta mondani Szikora úr, hogy „Pedig ez [mármint Alice Cooper, illetve Marilyn Manson tevékenysége] is olyan, mint a háború, nemcsak az ember testét, a lelkét is megöli! Mint az éhes oroszlán, köröz az emberek felett, nézi, kit vigyen el!”
Namármost. Amire a Szikora úrnak alighanem gondolni tetszett, az valami más. Amúgy az oroszlán nem eszi meg az emberek lelkét (hússal táplálkozik, nem utazik propagandában és/vagy vallásban), és – bár címereken elvétve találkozhatunk szárnyas példányokkal – alapvetően röpképtelen, ahogy az emlősök túlnyomó többsége. (Nem, Szikora úr: Dumbót, a repülő elefántot is csak a Disney találta ki, és a Pegasusok is csak a mesékben és a lehallgatott telefonokon szárnyalnak.)
Lehetne, persze, denevér is (léteznek vérszívó denevérek, bár azok sem úgy szívják a vért, mint Lugosi Béla), de Szikora úr alighanem a keselyűre gondolt (ez biztosan tetszene Alice Coopernek – akit én nagy előadónak tartok –, de még Marilyn Mansonnak is – akit én inkább érdekes pozőrnek tartok –, hiszen mindkettőjük image-ében van valami dafke keselyűszerű, csak hát, amint arra tegnap már utaltam, fingjuk sincs Szikora Róbert létezéséről, ami kicsit azért irigylésre méltó).
A keselyűzés a dehumanizálás bevett fordulata, szemben az oroszlánozással, ami nem. Nem túl igazságos, de így van. Erről pedig eszembe jutott, hogy legalább egyszer (remélem, többször nem) én is a dehumanizálás mocsaras határvidékére tévedtem. A 2017. májusi manchesteri robbantás után, részben az aljas merénylet, részben az azzal kapcsolatos aljas magyar állami kommunikáció miatt. Azt hiszem, azért inkább innen maradtam ezen az illékony határon – lévén én egy funkcióról írtam, egy sajátos működésről.
De mindenki ítélje meg maga.
***
Van az állatvilágnak egy olyan része, amit, bár abszolút nélkülözhetetlen az ökoszisztéma működése szempontjából, de az emberek (legalábbis a nyugati kultúrán cseperedett emberek) körében némi gyanakvás, vagy inkább megvetés övez.
A dögevőkről van szó.
Nem nehéz belátni, hogy a dögevők tevékenysége – nevezetesen a dögevés – nélkül megbicsaklana a természet örök körforgása, és természetesen csak az emberek képzelik úgy, hogy bármiféle szégyen van a dögevésben, mint ahogy általában véve szégyent is csak az emberek éreznek (a kis kutyám ez alól kivétel, mert igenis tud szégyenkezni, vagy legalábbis úgy csinálni, de ő amúgy is kivétel minden alól).
A dögevők iránti idegenkedésünk részben valamiféle atavisztikus borzongás eredménye is (genetikai emlékezetünk iszamós kútjának mélyén gondterhelt főemlősök gyülekeznek egymást ellökdösve a kardfogú tigrisek által meghagyott húscafatok köré), részben újabb keletű kulturális viszoly: a dögevés, vagyis az elhullottak húsából való táplálkozás nem dicső, mint a mamutvadászat, nem kreatív, mint lándzsával vadlazacot fogni, és nem igényel olyan elismerésre méltó szorgalmat és szaktudást, mint ehető bogyókat és gombákat gyűjtögetni a rekettyében (hogy a földművelés és az állattenyésztés adta emberi öntudatról, a természet leigázásának, munkára fogásának kétes önhittségéről már ne is beszéljünk).
A ragadozókat tiszteljük (nézzük csak meg a világ mindenféle címerállatait), a növényevők irányában valamiféle jóindulatú leereszkedéssel viseltetünk (hiszen az előbbiek adott esetben minket esznek, az utóbbiakat mi esszük).
A dögevőket pedig megvetjük.
Sőt, még esztétikai elvárásainkat is úgy alakítottuk, hogy jobban tetszik nekünk a fitos gólya, mint gyászhuszár rokona, a marabu; inkább nézegetjük az arisztokratikusnak képzelt sasokat, mint a kopasznyakú keselyűket; és szívesebben lépünk be egy olyan motorosbandába, ami, teszem azt, „Éjszakai Farkasoknak” nevezi magát, mintha „Hiénák”, vagy „Sakálfalka” lenne a neve.
Ilyenek vagyunk, logikátlanok és képmutatók. (Erre épül a társadalmunk, ahol a kukás lenézett munka, miközben rengetegen néznek fel például… nos, ide gondoljatok azt, amit akartok.)
Mikor azonban emberek, netán intézmények, neadjisten kormányok viselkednek dögevőkként, a dolog máris nem ennyire egyértelmű. Ezek, illetve ők (a dögevőzéssel máris a dehumanizálás aláaknázott határmezsgyéjén járok) nem az evolúció valamiféle kényszeréből viselkednek dögevőként (már ha a politikát nem tekintjük valamiféle szociáldarwinista-egzisztencialista létharcnak), hanem azért, mert így döntenek. Ugyanis van lehetőségük dönteni.
És sokan mégis tisztelik, de legalábbis elfogadják őket.
Mások halála, mások szenvedése számukra politikai tőke (és a politikai tőke, tudjuk jól, hatalmat jelent, a hatalom pedig, tudjuk jól, anyagi tőkét jelent), és úgy vetik rá magukat a legkülönbözőbb tragédiákra, balesetekre, merényletekre, természeti katasztrófákra, háborúkra, hogy egy lidércesen kacagó sakálfalka, vagy a csontokat letisztító keselyűk ahhoz képest kevéssé hatékonynak és direkt esztétikusnak tűnnek.
Ilyen dögevés, mikor kormányok, pártok, szervezetek és emberek háborúk elől menekülőket használnak arra, hogy gyanakvást és félelmet gerjesszenek, és így saját alávaló hatalmukat erősítsék. És ilyen arcpirító dögevés az is, mikor egy pártkormány-kormánypárt azon kajánkodik egy borzalmas, aljas, embertelen, ocsmány merénylet után, hogy “Ismét kérdezzük: még hány ártatlan európai embernek kell meghalnia, hogy Brüsszel megváltoztassa elhibázott bevándorláspolitikáját?”
Erről szól nekik huszonkét (pillanatnyilag 22) ember, fiatalok, gyerekek barbár, értelmetlen halála. (Nincs amúgy „értelmes halál”. Szükségszerű halál van csak, de az nem olyan, hogy valakit hatalomvágyó őrültek felrobbantanak egy koncerten.) Akárki, bármilyen szervezet mészárolt is Manchesterben (pillanatnyilag úgy tűnik, a Daesh), az biztos, hogy nem a mészárlások elől menekülők voltak. Sőt: a vérben gázoló terroristák és az idegenellenes hisztériát gerjesztő és meglovagoló államok és politikusok céljai egybecsengenek: félelem, gyanakvás, elutasítás, a hatalom és a “rend” megerősítése, az “igazolt” elnyomás fokozása, a szabadság tétova köreinek felszámolása, diktatúra. Ez nem a kultúrák, még kevésbé a vallások harca, még csak nem is a “szegény” és “gazdag nemzetek” küzdelme, hanem az elidegenedett, gyilkos hatalmak (legyenek államiak, kváziállamiak, vagy irreguláris terrorcsoportok) szörnyű világháborúja az alávetett emberek, tulajdonképpen az emberiség ellen. A Szíriában lemészárolt százezrek, a tengerbe fulladó menekültek, a legkülönfélébb országokban nyomorgó milliárdok, vagy a nyugati nagyvárosokban legyilkolt ezrek ugyanazon szisztéma különféle aspektusainak áldozatai. Mind potenciális áldozatok vagyunk. Aki a manchesteri szörnyűségekből saját ocsmány hatalma érdekében azt a tanulságot vonja le, hogy a menekültek elleni támadás helyes, akarva vagy akaratlanul a terroristák aljas céljait pártolja.
Dögevők! Nem keselyűk, nem hiénák, nem sakálok. Aljas, immorális hullarablók, sírgyalázók, kegyeletsértők, a „legpocsékabb nemzet” (bár persze nem köthetők egyetlen nemzethez).
És sokan mégis tisztelik, de legalábbis elfogadják őket.
Egyszer s mindenkorra: je suis minden széttépett áldozat, akit terroristák bombái, vagy hivatalos, peckes állami hadseregek bombái szaggatnak darabokra, bárhol a világon; je suis minden vízbe fulladt, megalázott, gumibottal és könnygázzal megtámadott menekült, je torlódok fel a szöges kerítéseknél, je vágok át toronyiránt ismeretlen, ellenséges emberek földjein, és je suis a paraszt, akinek letapossák a vetését a menekülők, je taposom le, hogy eljussak valahová, ami bárhol máshol van; je suis az összes kicsavart karú tüntető; minden rendőrkocsiba, mentőkocsiba, zárt osztályra zsuppolt tiltakozó, ich bin ein Berliner, meg moszkvai is vagyok, brüsszeli, kandahari, isztambuli, jeruzsálemi,
damaszkuszi, New York-i, manchesteri és persze budapesti; ich bin alle földlakó, akit ütnek, akit ölnek, akit megaláznak és megszomorítanak. Mi mind je suis vagyunk, kivétel nélkül. Akkor is, ha nem tudunk róla, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást.
Ennél kevesebbel nem érhetjük be, különben dögevők leszünk.
Nem, dehogy hiénák vagy keselyűk: a rosszabbik fajta.
(Történetek az innen is túlról. Európa Könyvkiadó, 2017)
Forrás: Újnépszabadság