Harminc éve halt meg Bukowski, hetvennégy volt, nem fiatal, de még nem ősöreg, ahhoz a rengeteg borhoz, töményhez, dühös íráshoz, rekedt rikoltozáshoz, irodalmi sznobok partijain asztal alá rogyáshoz és onnan kikiabáláshoz, macskák halálához, elsietett dugáshoz, megbánt szavakhoz, dacos dörgedelemhez, átcigarettázott éjszakához, elkeseredett önutálathoz, ujjongó önimádathoz, ahhoz az egész élethez képest, ami egy hullámvasút és egy szellemvasút keveréke volt (nem valami dölyfösen lendületes whitmani mozdonyóriás, nem; inkább valamiféle ádáz rémvonat, egy csattogó vágányrengetegen gördülő bádogmumus), szóval mindahhoz képest, ami Bukowski volt, van és lenni fog, az a hetvennégy év is eléggé szép teljesítmény, és a leukémia egyenesen barátságosnak mondható (ha már marhaságokat akarunk mondani a halálról), hiszen Bukowski végül nem ugrott ki a nyolcadikról, nem fulladt hanyatt fekve saját borízű okádékába, nem kenődött büdös pacává egy Los Angeles-i autópálya közömbös védfalán, nem szúrták le aggasztó csehókban, nem öntötték le benzinnel és gyújtották fel valami kapualjban felejtett testét vidám, szépreményű kertvárosi fiatalok, miközben aludt, nem lőtte túl magát heroinnal, nem volt a halálában semmiféle jazz vagy rock and roll, semmi szinkópa, szaggatott riffek – prózai volt a halála, de persze minden halál prózai, itt vagy, aztán már nem vagy itt, a többi csak a körítés, ezért is nem lehet soha kibékülni ezzel az egésszel;
és Bukowski nem is békült ki soha, haragos irodalmat írt, dühös irodalmat írt, káromkodott és ivott, elmart magától mindenkit, csak a macskákat szerette, bár szeretete inkább afféle döbbent tisztelet volt a lények iránt, akik olyanok mint ő, leszámítva persze a dorombolást, Bukowski nemigen tudott dorombolni, sem nőknek, sem a társadalomnak, sem az irodalomnak, sem a pénzes kiadóknak, de még magának sem, néha azért megpróbálta, aztán kiröhögte magát, és a póz, amit magára álmodott, időnként lötyögött rajta, és a düh mögül kivicsorgott a magány és a vágy az emberek iránt, mert zord külseje persze érző szívet takart (ide képzeljünk most egy rövid, szép melódiát), de ilyenkor morogva megigazította a jelmezét, és kíméletlen őszinteséggel írta meg, hogy az felfeslett kicsit, görcsös hányavetiséggel dokumentálta magát a napról-napra-létezés kockás füzeteiben, de sokszor kilógott a margókon, túlment a józan vonalakon, mert randa, ákombákom kézírása volt, mert randa, ákombákom embernek tartotta magát, és látszólag leszarta, mások mit gondolnak randa ákombákomságáról, és persze gondosan, precízen, mesteri gonddal, átgondolt koncepcióval írta a szövegeket, amik ettől végtelenül spontánok lettek, mert valójában igenis érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla, hogy mások azt gondolják róla, hogy ő leszarja, hogy mások mit gondolnak róla, hogy ő egy kurva kemény rohadék, és ez volt a lényeg;
és így lett nemzedéke egyik legnagyobb írója, nemzedéke egyik legnagyobb költője, az örök kívülálló, a kitaszítottság koszorús tollnoka, aki soha nem dőlt az őrület romjaiba, mert soha elő sem bújt igazán az őrület romjai közül, ráadásul valójában nem is volt nemzedéke, ő maga maradt, amíg lázasan dübörgött a beat-irodalom, és maga maradt akkor is, amikor eldübörgött, nem hagyott rajta nyomot az avantgárd és a posztmodern, vagy ha hagyott is, az kijött az első mosásnál, nem vált örökkévalóvá, mint egy makacs vörösborfolt, vagy egy olcsó golyóstollból szivárgó tinta, vagy a vér, hanem csak úgy, mint a macskapisa, nyomot is, szagot is alig hagy, éppen csak valamit, de az ott van, ha egyszer odakerült;
és így lett Bukowski egyszemélyes irányzat, iskola, aminek tanítványai nem, legfeljebb epigonjai lettek, az író, aki úgy írt, ahogy Hemingway írt volna, ha Hemingway sokkal jobb és őszintébb író lett volna, mint amilyen volt, és ha Mozart a zene Napóleonja és Napóleon a háború és az önkény Mozartja, akkor Bukowski az amerikai irodalom Bukowskija, az ilyesmi nem könnyű kenyér;
szóval, szavak, szövegek, pózok, szeszek, emlékezetes macskák és instant dugások (utánuk veszekedés, közöny, hallgatás), óriási, feketén tátongó éjszakák, egy város, ahol nincsenek járdák és soha nem hunynak ki a hideg neonfények, német savanyúkáposzta húsgombóccal, cigaretták, botrányos felolvasások (megannyi sztereotípia), aprócska lapok és könyvkiadók, a siker kudarca, és szavak, szövegek, pózok és szeszek megint, állandó lejtmenet, ami mindig a csúcsra röpít, az ilyesmi nem könnyű kenyér, az a hetvennégy év ehhez képest kifejezetten szép teljesítmény, a végén egy sírkő, egy fekete márványtábla a temető földjére fektetve, egy bokszoló piktogramszerű ábrája, és a bokszoló védekező pózban hajol előre, semmi balegyenes, semmi jobbhorog, fölötte pedig a felirat, rövid, konkrét, hideg: „NE PRÓBÁLD MEG”, de persze te úgyis megpróbálod, mert ilyen vagy, és sajnos van rá esély, kurva nagy esély, hogy sikerülni fog.
Forrás: Újnépszabadság – a szerző Facebook-bejegyzése 2024. március 9-én.
