Bementem a boltba, hogy csokit vegyek. Ráéheztem, pedig nem tesz jót a cukromnak, talán magnéziumhiányom van. „Jónapot”, mondtam, „jónapot”, felelte az eladólány a pultnál, mert ez ilyen kisbolt volt, pultos és eladólányos. „Csokit szeretnék venni”, mondtam, „jaj, mekkora szerencséje van”, mondta az eladólány a pultnál, „most kaphat dubajit”. „Hát, izé”, jöttem zavarba, „nekem feleségem van, meg amúgy is… készületlenül ért ez most itt engem.” „Ó, félre tetszett érteni”, hökkent meg az eladólány, „ez most a sláger, a dubaji csoki, elkapkodták, de épp most érkezett megint. Pisztácia van benne meg cérnametélt.” „Szeretem a pisztáciát is, meg a cérnametéltet is, utóbbit leginkább húslevesben. Csokiban nem”, mondtam. „Mangalicatöpörtyűs is van”, mondta az eladólány, „meg erőspistás… himalájai sós, mócártgyolyós, légbuborékos…” „Hát, én csak olyan egyszerű csokit szeretnék, semmi extrát”, mondtam kissé szégyenkezve, „étcsokit, mert annak jó erős kakaóíze van, tudja”. „De válogatósnak tetszik lenni”, nézett rám szigorúan és kissé csalódottan az eladólány.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. december 18-án.