Így az Erzsébet napról eszembe jut, hogy mikor katona voltam, és nagyon szerelmes a barátnőmbe (egy laktanyába zárva a szerelem igazán heves tudott lenni, fájdalmas és mártírjellegű), névnapjára (Erzsébetnek hívták, bár én soha nem hívtam úgy) egy apró bicskát kapott tőlem.
Bevonuláskor magammal vittem hatalmas, bumfordi lengyel bicskámat. Volt azon minden – a lengyel bicskagyártás zászlóshajója lehetett, a szocialista ember afféle (kudarcosnak bizonyult) túlélőkészlete, a sokoldalú marxi embereszmény – az ember reggel vadász, délben földműves, este kritikai kritikus – torz materializációja. Kiskés, nagykés, ráspoly, villa-kanál, halpucoló és horogkiszedő, dugóhúzó, konzervnyitó, zsákvarró-tű, csavarhúzó, fogpiszkáló, szemöldökcsipesz, fafűrész és vasfűrész, és még ki tudja, mennyi instrumentum, mennyi álságos lehetőség nyílt és csukódott, mint valami furcsa acélvirág. Az élek persze kissé csorbák voltak, a rugók is lötyögtek néha, de volt hozzá szép (tényleg szép) műbőr tok is, aranyozott felirattal: „Gerlach – Poland”.
Szóval igen impozáns bicska volt.
Semmire sem lehetett használni.
Nagy volt, nehézkes. Még a teljesen formátlan gyakorlózubbony zsebét is lehúzta, kinyomta. Túl sok volt rajta a mindenféle ahhoz, hogy hasznos legyen, ideértve a sörnyitót is egy katonai univerzumban, ahol sör nemigen volt, de ha mégis lett, akkor tényleg minden sörnyitóvá vált.
Az egyik katonatársamnak volt egy apró, „női” svájci bicskája, amit a városban talált valahol. Kiskés, nagykés, körömolló, ráspoly. Ennyi. Elegáns, letisztult. Alapvető funkciók.
Gyorsan sikerült rábeszélni a cserére. A lengyel megabicska egyvalamit nagyon tudott: meggyőzőnek látszani. Fontosnak.
Elcseréltük a bicskákat, és megvolt a névnapi ajándék. A barátnőmmel tizenhat évig éltünk együtt, szerette az apró bicskát, mindig magánál hordta. Nem volt szívem vele együtt eltemetni, a halála után én hordtam magamnál (aztán egy március 15-én Pécsen elvesztettem, kicsúszott valami lyukas zsebből, aki hallja, adja át, visszavárom).
Sokszor eszembe jut (ha a körmömet vágnám, nyúlok a zsebemhez, nincs ott…), hogy ez az kis bicska mennyivel hasznosabb és szerethetőbb volt, mint döher nagy kollégája, hogy egy apró, csak a legszükségesebb funkciókra szorítkozó, de azokat maradéktalanul ellátó állam (bár egyáltalán nem szeretem az államokat) mennyivel élhetőbb, mint egy mindenre rátehénkedő, mindenbe belekontárkodó, vastag és nevetséges masinéria, műbőrtokkal, vonóval; hogy a túltengő szerszámok és applikációk (minisztériumok, államtitkárságok, álcivilek, lakájmédiák, udvari költők és piktorok és balett-táncosok és kőfaragók, vadásztársaságok, akadémiák, uracsok és hölgyecsek…) hübrisze nem csupán drága és szánalmas, de végtelenül felesleges is. A bicska (miszerint zsebkés), amit nem lehet zsebben hordani, okafogyottá válik; egy állam, ahol a rengeteg felesleges vicik-vacak miatt ki se lehet nyitni a szociális ellátás, az egészségügy, az oktatás, és hasonló alapfelszerelések eszközeit, kukába való, mint egy elszomorodott, névre szignált luxuszakó.
De most még azt az öntelt lengyel bicskát is visszasírom. Drótkerítés, Makovecz-kazán, Fekete György és Mészáros Lőrinc, CÖF és Mandiner, 888 és földmutyi, Nemzeti Dohánybolt és vasárnapi zárvatartás, intézményesített gyermekéhezés és idegengyűlölő plakátkampány nem volt rajta. Röhejes volt és fontoskodó, eltúlzott, suta – de legalább nem rosszindulatú.
(Történetek a kerítés tövéből. Európa Könyvkiadó, 2016)
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. november 19-én.
