Valamelyik MCC-s „gazdaságpolitikai” huhogány rámutatott, hogy ma még a szegények is jobban élnek, mint a gazdagok éltek a Fidesz regnálása előtt, mivel több laptopjuk meg mobiljuk van.
Ezek szerint én jobban élek, mint a Csekonics báró, John D. Rockefeller vagy XIV. Lajos, mert nekik kurvára egy mobiljuk sem volt, és ha lett volna is, akkor sem tudták volna feltölteni és térerő sem lett volna rajta. Szívás.
De hogy ne én példálózzak itt az MCC-s szellemi fároszhoz illő hülye példákkal, olvassuk el, mit ír az életszínvonal relativitásáról a derék Horatius (Radnóti Miklós fordításában):
Míg én voltam a kedvesed,
S felfénylő nyakadat még nem ölelte más
Ifjú, míg veled éltem én,
Nálam jobban a dús perzsa király sem élt.
Olvasom ennek a megzápult agyú MCC-s propagandistának az újabb agymenését, miszerint az a réteg, amely 2010-ben még szegénynek számított, mára annyi tojást fogyaszt, hogy egyenesen felzabálta magát az úri középosztályba.
A világháború (ezen a néven a második) után a pénz szart ért (vagy még azt sem). Magyarország bemutatta a világrekorder inflációt. A furfangos nép csereberélt, feketézett, csencselt – az emberek megpróbáltak életben maradni, ha már addig sikerült nekik (már akinek). Hamarosan a tojás lett a zugpiaci általános egyenérték: a tojások többé-kevésbé egyformák voltak (erről még szólásmondás is volt), viszonylag kicsik, és bár törékenyek, de az emberekbe belenevelődött, hogy vigyázzanak a pénzükre, még ha tojás is az. A különféle árucikkek árát tojásban határozták meg: fél kiló zsír tíz tojást ért, egy kiló kenyér négyet. Fél kiló zsír így – tojásegyenértékben számolva – két kiló kenyeret kóstált, meg egy skatulya biztonsági svédgyufát (annak két tojás volt az ára). Bármit lehetett bármire cserélni, és a tojások közvetítették az üzletet.
Általános egyenértékként a tojás átlényegült: durva, néha egyenesen tyúkszaros anyagi testét éteri, tiszta értéktestté nemesítették a szigorú gazdasági viszonyok. Marx imádta volna ezt az egészet. És – mert a közgazdaság nem túl logikus dolog – eljött a pillanat, mikor a hegeli dialektika a feje tetejére állva saját farkába harapott, és egy tojás immár többet ért egy tojásnál is. Értékisége maga alá gyűrte anyagiságát (huncut, aki Milo Minderbinderre gondol).
Tojást, persze, senki sem evett. Ki lett volna olyan hülye, hogy így pazaroljon, mikor egy tojás már másfél tojást ért? Falun a tyúkok csupa aranytojást tojtak, tojást halmoztak fel otthonaikban a parasztok, az iparkodó polgárok, a fortélyos kereskedők.
Aztán lassan újrarendeződtek a dolgok (a tojáspénz abszurdja átadta helyét a pénzpénz még abszurdabbjának), bevezették a forintot, és íme: a tojás tojást ért csak megint, másban csodálta meg és fürdette gömbölyded csereértékét. Józan és prózai lett, mint a kétszerkettő – minden átmeneti mágiáját visszaadta a színes papírfecniknek és a kerek fémdaraboknak, amikben az igazán komoly emberek általában hinni szoktak. Tojásvagyonok, tojástartalékok váltak újra puszta tojássá. És beköszönthetett volna a vastag rántották és dús lágytojások dőzsölő hedonizmusa, ha a nagy áruforgalomban a tojások meg nem zápultak volna, rácáfolva ezzel Vespasianus császár adó- és vizeletügyi maximájára: a pénznek igenis volt szaga. Eléggé durva.
A tojásvaluta totálisan elértéktelenedett, hiszen – ez belátható – a záptojás még egy tojást sem ér.
Szegény tyúkokat meg dühösen levágták, pedig ők aztán tényleg nem tehettek semmiről.
A szerző Facebook-bejegyzései 2025. február 4-én.