Mikor az 1920-as évek elején még a konstruktivisták és a futuristák, a mindenféle új, forradalmi izmusok hangadói szervezték a május elsejei parádékat Moszkvában (hol volt még ekkor a Sztálin-barokk, hol voltak a szocreál izmos, politikai mákonyól elbódult arcú, boldog munkásai és munkásnői!), a menetben kockák, ékek, kontrasztok és dinamikák vonultak, nagy drapériákon lobogott a történelmi tettvágy, hatalmas zen-koan objektumok vágták pofon a közízlést, hogy új vágányokra tereljék a gondolatokat.
Az avantgárd röpke ideje volt ez, Berlinben és Moszkvában burjánzott, sikoltott, üvöltött és agitált – a kor két legdemokratikusabb, legvibrálóbb városában, bár tudjuk, hová, miféle rettenetbe szédültek nemsokára. Úgy tűnt akkor, hogy minden lehetséges. Persze, senki sem számított arra a lehetségesre, ami végül bekövetkezett.
Szovjet-Oroszországban megnyíltak (vagy inkább bezárultak) már az első, még diszkrét táborok Szolovkiban, ahová ekkor még főleg anarchisták, másféle kommunisták, eszerek és mensevikek érkeztek, de Lenin bűntudatos, disszonáns ellenforradalma még nem fordult át Sztálin totális ellenforradalmába, és Münchenben is inkább kiröhögték még a vérszomjas kis káplárt és sörgőzös, vörös képű puccsistáit.
A moszkvai tömegben ott állt Ilja Ehrenburg, az ellentmondásosságában is nagy hatású író, ekkor még maga is formabontó művész, europér bohém. Mellette a régi, cári időkbe ragadt fekete kendős anyóka nézte döbbenten az elvonuló monstruózus objekteket, és így sivalkodott: „Ezek azt akarják, hogy a Sátánt imádjuk!”.
Nézem a programokat. Ma, a munkások nemzetközi szolidaritásának, az elidegenedett munka elleni harcnak egykori ünnepén (amit az államkapitalista „szocializmus” cinikus módon „a munka ünnepévé” alázott), ma már csak vurstli meg virsli (szójapép és csontokról mechanikusan felejtett ínak: prolitáp), és langyos sör műanyag pohárból.
Különben jó az is.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. május 1-jén.
