A középkor és a koraújkor széles időhatárvidékein sajátos szókimondás virágzott. Neoprűd és frusztrált korunkban hajlamosak vagyunk valami bigott és bornírt korként látni a XV-XVI. századot, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Elég Rabelais-ra, Villonra, vagy Brueghelre (főleg az idősebb Pieterre) gondolnunk, netán a reneszánszra. A középkorban és a korújkorban pezsgett a röhögő bujaság, a dús káromkodás, recsegtek-ropogtak a radikális gondolatok és a radikális fogalmak.
Minden téren. A feudális világ védelmezői és ostromlói imádták a szaftos, durva szavakat, képeket és szóképeket. (Ha igazán ízes korai magyar káromkodásokat akarunk olvasni, a reformátorok és ellenreformátorok hitvitáinál és röpiratainál jobb forrást nem találhatunk.)
Az egyház csahosai imádták például a kísértést és a romtást irdatlan, kitárt vulvaként ábrázolni, amiből szörnyű démonok vicsorognak kifelé. „Az asszonyi öl mélyéből a Sátán kacsintgat.”
Namármost, szerintem az asszonyi öl kétségkívül jó dolog, a Sátán meg egy hülye kitaláció, amit a mindenkori rend védelméből és a kollektív tudattalanból gyúrtak össze vöröslő képű szakemberek.
De a kép, az megragadó. Valami rémes dolog vicsorog elő valami vonzó, kellemes dologból, mint almából a kukac. Az ellentétek (kváziellentétek, látszatok és empíriák) sajátos összjátéka.
Többet most már nem is szeretnék erről a plakátról elmondani.
A szerző Facebokk-bejegyzése 2024. május 27-én.