– Hát te ki vagy? – csodálkozott rá Alice a cseppet sem szép, cseppet sem jószagú, de furcsán érdekesnek tűnő madárra.
– A Dögkeselyű vagyok – válaszolta a Dögkeselyű. – Tudom, tudom! Ne is mondd!
– Mit ne mondjak? – kérdezte Alice kicsit elpirulva. Mert persze – mivel okos kislány volt – pontosan tudta, hogy mire gondol a Dögkeselyű, de – mivel udvarias is volt – esze ágában sem lett volna kimondani.
– Mindegy – legyintett a Dögkeselyű. – Rossz a sajtóm. Pedig amúgy békés madár vagyok. Szerintem mindenki nyugodjék békében. Akkor jutnak nekem a legzsírosabb cubákok és mócsingok.
– Hát… kissé furán képzeled a békét, de biztos vagyok benne, hogy hasznos madár vagy – vigasztalta Alice.
– Hasznos madár?! Ennyit tudsz mondani?! – rikácsolta a Dögkeselyű. – Én vagyok a leghasznosabb madár! Én vagyok az egyetlen madár, amelyik hasznos! Mutass kicsivel több tiszteletet!
– Igaza van, igaza van! Én is mióta ezt mondom! – hallatszott valami fojtott kiabálás a Dögkeselyű hóna alól.
– Valaki beszél a hónod alatt – mondta Alice döbbenten.
– Á, az csak az egyik kullancsom – legyintett a Dögkeselyű. – Túlzás lenne valakinek nevezni. Tökhülye. Békegalambnak hisz. Eléggé kínos, hogy amikor éppen leszállok egy-egy döglődő jószág mellé, azt kiabálja, hogy „Béke! Béke!” Mintha valami papféle lennék az utolsó kenettel.
– Akkor miért nem csíped ki a bőrödből? – kérdezte Alice. – Elég nagy horgas csőröd van hozzá.
– Megbolondultál, te lány? Ha ezek a kullancsok nem lennének, mégis ki tisztelne engem?
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. március 2-án.
