Hetek óta AI-generálta reklámokat gördít elém az AI-szabta algoritmus, amik arra akarnak rávenni, hogy ismerjem ki az AI-t, használjam okosabban az AI-t, hiszen az AI nélkül már képtelenség felvenni a versenyt (ezt a kapitalista hóbortot, ezt a világrendezőelvet) azokkal, akik az AI-val doppingolják fel magukat, akik az AI kiegészítőivé válnak. Engem, bevallom, fizikai rosszullét fog el az AI-generálta képektől, zenéktől, szövegektől.
Világéletemben kicsit luddita voltam. Sőt, történetileg a ludditákat olyan figuráknak látom, akik jól azonosították a klasszikus kapitalista társadalom betegségeit, de azokra csak tüneti kezelést tudtak kitalálni, és kétségbeesett lázadásukat gyorsan legyűrte és lehagyta a kényelmet és hasznot ígérő elgépiesedés, az ember fokozódó leselejtezése. Igazi tragikus hősök voltak.
A Solaria, amely utolsóként népesült be az űrjáró világok közül – írja Asimov, a bolygó történetének krónikása – a robotgyártásáról volt híres. Igazából mást sem csináltak ott, csak robotokat.
A Solariát húszezer ember lakta, valamint kétszázmilió robot. Elég szellősen voltak még úgy is.
Normál körülmények között a solariaiak személyesen sosem találkoztak egymással. Egymás szagát sem voltak képesek elviselni, teljes és maximális volt a távolságtartás. Kivetített hologramokon keresztül érintkeztek, a gyakorlati dolgokat a fáradhatatlanul nyüzsgő robotok intézték. „Az élet? – kérdezi Axël Villiers de l’Isle-Adam szimbolista poémájában, amit mi, magyar nyelvű olvasók leginkább Szerb Antal Pendragon legendájából ismerünk. – Majd a szolgáink elvégzik helyettünk”.
Vannak, akik ezt vonzó perspektívának tartják. Vagy legalábbis vállalható kompromisszumnak. „Ez az új normalitás” – mondják. Jobb, ha hozzászokunk. Maga Villiers de l’Isle-Adam L’Ève future (Az eljövendő Éva) című 1880-as regényében (amelyben megalkotta az „android” szót), leginkább úgy vélekedett, hogy az emberiség majd szépen saját teremtményeinek passzolja át az elidegenedett, lélekölő munkát, és boldog solariaiként élvezi majd a misimókusi utópiát. A felvilágosodás mechanikus materialista enciklopédistáinak romantikus-szimbolista verziója, igazi oximoron. De a zseniális Kazohinia írója, Szathmári Sándor is csupán a behinek kaotikus, zavarodott, irreális világát szánta társadalmi gúnyrajznak (ahol Gulliver saját világával szembesül, anélkül persze, hogy ezt észrevenné). A mérnök végzettségű, reálérdeklődésű Szathmári a hinek teljesen ésszerű, érzelemmentes, szuperracionális államgépezetének króm és neon rémképében éppen azt írta le, hogy milyennek képzelné az ideális társadalmat – ahol robotok ugyan nincsenek, de az emberek (érzelmeiktől megszabadulva) robotokká válnak. A hinekhez képest Gulliver kaffogó, loncsos ősember, a behinek között viszont csak egy érdekesen eretnek, kissé furcsa behin.
A regényes parabola olvasói ezt általában hajlamosak félreérteni. Karel Čapek 1920-as darabjában, a R.U.R. – Rossum Univerzális Robotjaiban (innen terjedt el a „robot” szó) a gépemberek végül fellázadnak géputópikus szigetükön, és onnan kitörve eltörlik az emberiséget. Čapek ezt meg tudja érteni, bár cseppet sem örült neki.
Asimov sem a robotokat látta problematikusnak, hanem a robotokra adott emberi reakciókat – a robotokat létrehozó társadalom obligát torzulásait. Nála, aki egy lendületesen fejlődő, tulajdonképpen optimista (bár a nukleáris megsemmisülés állandó rettegésében élő) korszak gyermeke volt, éppen egy gyári hibás robot a roppant történelem rejtett istene, a színfalak mögött dolgozó kultúrhérosza, hamleti stílben dilemmázó szürke eminenciása, aki végül az izolált létek gigászi káoszából az egységes tudat Nirvánájába vezeti az emberiséget. (Asimov optimizmusa pont abban érhető tetten, hogy roppant történelmet vetít magunk elé.) Különben jó az is.
Hát, nem is tudom. Majd megkérdezem az AI-t. Arra azért mindenképpen felhívnám a figyelmünket, hogy ebben a nagy történetben (a sajátunkéban, ami már rég nem a miénk) mi leginkább a robotok vagyunk. Persze, emberiségként többnyire átmennénk a Turing-teszten (amelynek szabályait mi dolgoztuk ki), de leginkább csak azért, mert képesek vagyunk az irracionális gonoszságra, sőt abból rendszereket és társadalmakat formálunk.
Ahogy elnézem az AI-generálta képeket, hogy miként lát(tat) bennünket elszabadult digitális Frankenstein-teremtményünk, a profithajsza logikájának logikai szörnyetege, úgy érzem, hogy tényleg el akar törölni minket. Nem vagyok meglepve. Elgondolkodva lóbálom a szemem előtt három hatujjú kézfejemet, és mosolygok magamra, mint a nagymama ágyában heverő Farkas Piroskára.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. február 2í-án.