Volt egyszer egy költő, Ady Endre. Ezt most hagyjuk is, hiszen hivatalos vélemény van róla, hogy nem volt jelentős költő (ami a Feljelentések Országában nehezen megbocsátható), ivott, paráználkodott, és teljesen fals, beképzelt véleményeket fogalmazott meg a mindenkori közállapotokról, illetve mindenkori önállapotáról.
Ady Endre sorsával viszont meglepő párhuzamokat mutat kortársa, a méltatlanul elfeledett Marady Endre élete és munkássága. Marady Endre egyidős volt Ady Endrével. Példaszerű házasságban élt, verseit munkaidő után írta – tisztviselő volt a Királyi Szabadalmi Hivatalban, emellett pedig lelkes filatelista –, alkoholt csak jeles ünnepeken – karácsony, mindenszentek, Ferenc József születésnapja, minden péntek délután – fogyasztott, de csapongó gondolataira akkor is zabolát vetett (bár reményei ellenére a zabola szárba sose szökkent). Verseiben a józan, dolgos hétköznapok dicséretét zengte, amiért a kritikusoktól kiérdemelte volna a „magyar Hésziodosz” elnevezést, ha a kritikusok felfigyeltek volna szorgos művészetére, és nem a belvárosi kávéházakban tosszák el az idejüket céltalan fecsegéssel, Ady Endre magasztalásával és/vagy pocskondiázásával, és feketekávék mértéktelen fogyasztásával.
Marady Endre alapélménye az idő (amit, ez költészetének jellemző stílusjegye, sokszor akkor is nagybetűvel írt, ha az nem a mondat legelején szerepelt), valamint hosszabb versciklust szentelt az Újházi tyúkhúslevesnek (A Sárga Sáfrány). Itt idézett versében másik kedves témája, az általa bravúros eredetiséggel a maradás metaforájaként használt vasút összetett szimbólumrendszere bukkan fel játékos, mégis komoly formában.
Marady Endre 1919. január 27-én (éppen azon a napon, mikor túlértékelt kortársa belehalt léha életének folyományaiba) Rákosrendezőnél felszállt a Vác felé tartó személyvonatra. Utoljára Göd-alsó közelében látták, ahogy ujjával szivecskéket rajzolt a párás ablakra. Vácra sosem érkezett meg. Eltűnése máig megoldatlan rejtély – egyes lelkes rajongói (a Marady Haladók Köre) még több mint egy évszázad után is úgy várja megérkezését, mint a britek Arthur király visszatértét Avalon szigetéről. Ők minden év január 27-én kimennek a váci állomásra, ahol a 2/A vágány peronján órákon keresztül várakoznak a menetrend szerint 10 óra 27 perckor a Nyugati pályaudvar felől érkező személyvonatra. Mindeddig hiába.
Marady Endrét a MÁV posztumusz saját halottjának minősítette, bár jövéséért és menéséért felelősséget nem vállal.
Marady Endre
AZ ELTÉVEDT VONAT
Vak lüktetés, az eltévedt vonat,
Dízelerővel kúsznak a percek.
Kivágott erdők, ó-nádasok,
Eszelős, hajdani menetrendek.
Érd-alsó alatt elalszik a váltó,
Beledermed egy semmi-irányba.
A sínek tövén nyűtt ország szunnyad,
Szájára szárad vektortalan álma.
Csupasz akarat, csupasz hősök,
Jólöltözötten pucér királyok.
Egyvérű arcok, mind ismerősök:
Kijárt utak, rög-valóságok.
Vak lüktetés, az eltévedt vonat,
Rőt pőrekocsik, a begőzölt mozdony.
Pár óra még, és révbe ér.
Restiben rossz bor, hogy sírva vigadozzon.
Végül befut, bár nem törve: késve.
A poros peronon az utasok leszállnak.
Újak indulnak az elvtévedésbe,
És észre sem veszik: nem mennek. Állnak.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. augusztus 26-án.
