Sokan, sokat írtak arról az elmúlt napokban, hogy ők mit kérdeztek volna Orbántól. Ez engem különösebben nem foglalkoztat: én semmit sem kérdeztem volna tőle, mert eszem ágában sem lenne leülni egy politikussal (nem csak Orbánnal, de vele aztán pláne nem), vagy akár egy légtérben tartózkodni vele. Az én szememben a politikus egy funkció, és nem igazán érdekel az árutestét adó ember sem. Orbánnal szemben vádjaim vannak, nem kérdéseim, mivel a kérdésekre – úgy gondolom – tudom a választ. A legtöbben amúgy így gondoljuk. A politikus olyan, mint egy szendvicsautomata, ahol ha bedobjuk a megfelelő összeget és megnyomjuk a megfelelő gombot, nagyjából az jön ki, amire számítani lehet. Legfeljebb romlott, vagy kilopták belőle az amúgy is extravékony sajtot.
Orbán teflonbevonatú pofájáról is szinte minden lepergett, egyszer-kétszer lett csak karcos. Mondjuk, azon eléggé röhögtem, mikor kóserpecsétezett, aztán ettől rögtön zavarba jött és javította magát, de inkább unatkoztam meg émelyegtem – szerintem tizenöt év alatt nem láttam összesen ennyi ideig Orbánt, mint most, hogy ezt végig néztem. Az világos, hogy nincs az az újságíró, aki egy ilyen ziccert kihagyott volna, mint ez az interjú, de én, hálisten, nem vagyok újságíró. A legfontosabb nóvum maga a tény, hogy Orbán dizájnerei és marketingesei úgy döntöttek, hogy előkecmergetik a főnököt a splendid isolation-ből, ami arra utal, hogy gondban vannak, és mivel meggyőződésem szerint ez a gond nem a Tisza, ami egy az egyben a Fidesz-irányította projekt, így hát marad az, hogy mégis attól félnek, hogy ez már nem lesz elég a társadalmi elégedetlenség becsatornázására. Úgy legyen.
Nem voltak ezek előre egyeztetett és elfogadott kérdések. Hontnak sikerült többször is olyan dolgokat kimondatni Orbánnal, ahol az emberei egészen biztos felszisszentek. Hogy nála ki lehet járni bármit. Hogy – és ez már tulajdonképpen bennfentességet és rendszerszintű korrupciót sejtet – folyamatos a kopogás a Karmelita ajtaján, és az az ajtó hébe-hóba meg-megnyílik. (Meglepődtünk? Ugyan! De azért csak ki lett mondva, és nem akárki mondta ki.) Hogyha valaki valakinek retyerutya, széles lehetőségek tárháza nyílik meg előtte. Hogy Magyarországon egyenesen pazar a gyermekvédelem helyzete, szinte már pazarabb mint Mészárosé vagy Tiborczé, akik csak amolyan átlaggazdagodók a NER-oligarchák hadában. Hogy maga Orbán is úgy tekint magára, mint akinek a póráza a mindenkori amerikai kormányzat kezében van, és most örömmel fogadja, hogy olyan gazdija lett, aki azt engedi neki, amit ő szeretne, ha megengednék, hogy végre arra csibészelik, akire amúgy is kaffogna. Hogy a mindenkori köztársasági elnököt maga Orbán is csak kesztyűbábnak tekinti. Hogy alapvető világpolitikai törekvése – már-már betegesen szinte mindenről ez jut eszébe – hogy Ukrajna veszítse el a háborút, és – bár így egyenesen nem mondja ki – Putyin nyerje azt meg. Ebben nem lát semmi ellentmondást.
És végül kaptunk egy összbenyomást: Orbánt egyedül a hatalom érdekli, semmi más. Olyan érzelemtől átfűtött hangon beszél a hatalomról és a hatalomcsinálásról, mint egy drogos az injekciós tűjéről. Azoknál a részeknél egészen emberinek tűnik: egy borzalmas embernek.
Ez amúgy érezhető a reakciókból is: miközben rengetegen (nagy részük olyan, aki rohant volna interjút csinálni, ha teheti) szekértolásról kiabálnak, előbb-utóbb elemezni és értelmezni kezdik magát az interjút (persze, nem mindenki). És a kötelező körök után (mit kellett volna kérdezni) jön az, hogy mi történt. Nem, Orbán rendszeres rádiószózatai után az vajmi ritkán történik meg. Hiszen minek.
Nyilvánvaló, hogy az új taktika szerint Orbán immár többször is ki fog mozdulni a komfortzónájából. Az is egészen biztos, hogy az őt kialakító marketingesek és más politikusszabászok szerint ez most szükséges, és ebből – ha már egyszer muszáj – profitálni akarnak. Viszont – ahogy Orbán maga is többször, látható élvezettel elmondta (miközben elviccelődött a villamoson, amit a legkevésbé sem gondolt komolyan) maga az árutest, ez az Orbán Viktor Mihály nevű gazember megkerülhetetlen, az ő lojalitási hálója, zsarolási poteciálja, kapcsolatrendszere a NER záróköve.
Orbán láthatóan feszengett. Amúgy Hont is. Szokatlan és váratlan helyzet, nagy tét. Senki sem lehet elégedett. Ez tudható volt.
Rossz szájízzel néztem az interjút. Bennem nem az merült fel igazán, hogy én mit kérdeznék, mikor Orbán egyre másra kádba ejtett szappanként csusszant el a kérdések elől, hanem az, hogy átugranék az asztalon és az arcán táncolnék. Ezért is nem csinálnék vele interjút. De András megcsinálta, és nem, nem igaz, hogy alá- és felkérdezve, hiába nézték sokan úgy, mint egy pornót, hogy „ha én lennék a helyében, megmutatnám neki, hol lakik a Jóisten!”
De ez egy interjú volt, nem egy politikai manifesztum. Ha valaki figyelt (nem magára, hanem az interjúra) új, ha lehet, még sötétebb árnyalatokat fedezhetett fel a narancssárga már ismert árnyalataiban. Alapvetően azt, hogy a hatalom aggódik. Nem, szerintem nem a Tisza miatt, hanem éppen annak ellenére. És itt van tennivaló bőven. Ilyen tennivaló az ÖT is, hogy próbáljunk meg túllépni a látszólag kétpólusú, valójában egylényegű politikai adok-kapokon. Nem, nem „középen” kell állni. Az középen állás jobb esetben illúzió, rosszabb esetben tudatos manipuláció. Nem kell beállni egyik látszattáborba sem, magát ezt az ürügyszerű iszapbirkózást kell elemezni, megérteni, okadatolni, ízekre szedni. Hogy bunda az egész. És nem szabadna puszta drukkerekké alázni magunkat egy vásári komédiában.
Persze, azt is lehet, hogy csak várjuk, várjuk a sültgalambot, Magyar Pétert, vagy éppen azt a bizonyos villamost. Meglehet, Annuska már kiöntötte a napraforgóolajat.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. április 20-án.