„Most még az erdő közepén vagyok, nem látok se előre, se hátra.” (Orbán Viktor, 2022. május. 4.)
Egyszer nagyon elnyomta a buzgóság Orbán Viktort a nagy parlamenti dolgozószobája nagy parlamenti dolgozóasztalánál, ahonnan a magyarok ügyes-bajos dolgait kommandírozni szokta, amikor nem éppen a karamellita gundelbüféből kommendált. Sok volt a kommandír, sok a dolog, elaludt Orbán Viktor, fejét az aktacsomókra és a bélyegzőpárnára hajtva szendergett, mint a robogás.
Egy nagy, sűrű rengetegben járt álmában, csupa zümzümmös, csicsergős erdőben. Nem szerette Orbán Viktor az erdőt: vidéki gyerek volt ő, kiskorában csobolyóból merte a nádmézet, karikás ostorral szelte az abált tokaszalonnát, meszely iccét hörpintett melléje, elege volt hát egy életre a nagy büdös bukolikából.
Ahogy ott téblábolt, látja ám, hogy szembejön vele a Mészáros Lőrinc.
– Szervusz, Lőrinc – köszöntötte illedelmesen, mert ilyen illedelmes legény volt -, hát hol jársz te itt, ahol csak a madár jár?
– Nem vagyok én neked Lőrinc, te pendelyes – dörrent rá a Lőrinc, és karjából iromba vaskohók nőttek, füléből hengerművek tekeregtek elő, szája mint a nagyolvasztó, orrából füst gomolygott. – Hanem én vagyok az alfelcsúti Vasgyúró, nevezetes tendernyertes és hétpróbás lator, és menten bekaplak, ha a nevedet meg nem mondod!
Na, több se kellett, szaladt, szaladt az Orbán Viktor, mígnem éppen beleszaladt az öreg Orbán Győzőbe, aki ott pipált az erdő kellős közepében.
– Szép jó napot, Édesapám! – köszöntötte tisztelettudóan, mert ilyen tisztelettudó legény volt -, hát mit keres itt, ahol csak a madár jár meg a Mészáros Lőrinc?
– Nem vagyok én neked Édesapám, te kótyomfitty – mordult rá az édesapja, és fogai hatalmas gránittömbökké görgölődtek, hajából kőpor porzott, szája bányalejárattá nőtt, két marka két exkavátor, homloka buldózer lapátja. – Hanem én vagyok a gánti Kőmorzsoló, hírneves pártharamia és közismert privatizátor, és menten bekaplak, ha a nevedet meg nem mondod!
Hinnye, ennek fele sem tréfa! Felvette Orbán Viktor a nyúlcipőt, addig futott, szembe jött vele a Horthy Miklós fehér lovon.
– Mély tiszteletem, Kormányzó Úr Őfőméltósága – köszöntötte alázatosan, mert ilyen alázatos legény volt -, hol méltóztatik járni itt, ahol csak a madár, a Mészáros Lőrinc, meg Édesapám járnak?
– Nem vagyok én neked Kormányzó Úr, te macskajancsi – vigyorodott el a fehér ló, azzal lekapta a hátáról Horthy Miklóst, beléfújta a lóorrát, összegyűrte, eldobta, nagyot sercintett utána. – Hanem én vagyok Fehérlófia Fehérló, nemzetközileg elismert népi szuperhős, és az én szolgáimmal találkoztál, de most íziben agyontiporlak az acélpatkóimmal, ha a nevedet meg nem mondod! És már emelte is a két mellső patáját szegény jó Orbán Viktor pörge kalapjára rája.
De ekkor Orbán Viktor végre-valahára felébredt; nagyot nyögött, megtörölte izzadt, az ország gondjaitól barázdált homlokát, kinézett a parlamenti dolgozószobája dolgozóablakán. Kint maradék hársfákat látott műanyag térkőben, diszkrét zümzümm és csicser szüremlett át a város dolgos, buzgó zaján. Rámeredt a maradék pár fákra Orbán Viktor, egészen eltakarták előle a kettes villamost, amit pedig szeretett nézegetni, mikor csöngetett, ha éppen túlesett a mániás szakaszon és megint rátört a depressziós időszak.
– A nevem kéne, a kurv’anyátokat? – kiáltott fel petőférfiasan, mert ilyen poétikuss legény volt – Hát megmondom a nevem! – csapott a mahagóni dolgozóasztalra. – Az én nevem pedig mától Fanyűvő lesz! – és már nyúlt is a telefonért, és már tárcsázott is, és már sorolta is a minden rendű és rangú főfűrészeseknek meg törzsbaltásoknak, a vezérfejszéseknek meg a buldózertábornokoknak, meg még a Baán Lászlónak is, hogy de most aztán ízibe: Kossuth tér, reccs!, Városliget, hörrrr!, Normafa, zuttyyy!, Népliget, góóóól!, József nádor tér, placcs, Margitsziget… na ott meg majd a Pistának lesz jó, zenélő szökőkút, mert annak örül a Pista, mert mostanába’ úgyis sokat szomorgott szegény.
Hát így vágódott, ahogy irtódott, nem volt mese. Most már lát. Előre, nem hátra.
Forrás: Újnépszabadság
