„Le akarjuk rombolni a múzeumokat, a könyvtárakat, az akadémiák minden fajtáját, és harcolni akarunk az erkölcsösködés, a nőmozgalom és minden megalkuvó vagy hasznos hitványság ellen” – írták Marinetti és társai 1909-ben a A futurizmus kiáltványában.
Sokminden volt ebben a szövegben – dafke polgárpukkasztás és poshadt kispolgáriság éppúgy, mint ifjúi hevület és pattanásos éretlenség. De akkor és ott érdekes, lendületes dolog volt az olasz futurzimus, még ha sokban suta, béna és erőltetett is. Valami új volt, aztán az olasz fasizmus – nem meglepő – intézményesítette, és antikolva bépítette retrográd, hatásvadász, buta kulisszáiba.
Ugyanez a szöveg egy ízig-vérig retrográd, tehetségtelen kis kesztyűbáb szájából 2021-ben már végképp nevetségesen hangzik. Demeter a sértődött nímand, akit mindig kiröhögtek. Magát vérbő irodalmárnak, pirospozsgás utcai harcosnak álmodta, de a tükörből csak önnön sápkóros keskenysége és lapossága nézett vele szembe. Most kapott egy játszóteret, ahol úgy érzi, bosszút állhat, mint a homokozó ura, aki komoly lépéseket tesz a mászóka megszerzése felé is, és titkon a libikókára kacsingat.
„A háborút akarjuk dicsőíteni – a világ egyetlen megtisztítóját –, a militarizmust, a patriotizmust, a felszabadultak destruktív magatartását, azokat a szép elveket, melyekért meghal az ember, és a nő megvetését” – írta még Marinetti, és valóban: lelkesen részt vett mindenféle romlott háborúkban. Szörnyű dolgokban hitt, de legalább következetes volt – és amúgy tehetséges is.
Demeter az íróasztala mögül harcol, ingatlanok gründolásában és cenzori aktusokban éli ki tesztoszterrorista harci vágyait. És tehetségtelen, a frusztrált tehetségtelenség állatorvosi lova, egy minden betegségtől szenvedő Incitatus.
„A legidősebb közülünk harmincéves! tehát legalább egy évtizedünk van, hogy véghez vigyük munkánkat. Majd ha negyvenévesek leszünk, más, fiatalabb és nálunk értékesebb emberek hadd dobjanak csak a papírkosárba bennünket, mint felesleges kéziratokat. Egyenesen ezt szeretnénk!” – írta 1909-ben Marinetti, aki 1876-ban, éppen száz évvel Demeter előtt született, hogy aztán 1922-ben – éppen kilencvenkilenc éve – ájult lelkesedéssel fogadja Mussolini diadalát, ami után maga is intézménnyé vált.
Demeter eleve nem más, mint intézmény, a megfelelő gazember egy rusnya feladatra. Egy aprócska fiókcézár, aki római amfiteátrumnak képzeli a papírkosarat, amiből kiabál. Hogy hol lesz egy évtized múlva, ne firtassuk. Már most sincs sehol.
A szerző Facebook-bejegyzése 2021. november 8-án.