A MÁV nem szeret téged, de nem is utál. Sem külön-külön, vegytisztán, sem a catullusi „odi et amo” zavart összetettségével. A MÁV közömbös irántad, mint egy lovecrafti Öreg Isten. Idősíkja nem modern, lineáris cselekvő idő, nem is ősi, ciklikusan mániás-passzív rekurzivitás; még merőlegesei és párhuzamosai sem a szokott szögeket zárják be, nem a szokott dimenziókban zakatol. A MÁV magasról tesz Eukleidészre, de Newtonra (és így Einsteinre) is: ő maga önnön abszolút tere és ideje, olyan inverz inerciarendszer, amiből semmi sem levezethető.
A MÁV késései nem késések, hiszen csakis magához viszonyul, nincs mihez képest késnie.
„Meghalni nem halhat meg az/ Mi örökkétig áll/ Számlálatlan korok során/ Enyészik – a Halál”, ahogy Abdul Alhazred, az őrült állomásfőnök írta „Vágányzári kiegészítések és menetrendi eltérések” című betiltott és kiátkozott grimoárjában.
A MÁV az önmaga ürességétől borzadó kozmosz hangtalan tutulása, a transzportáció fehérzaja, a multiverzum hasadékaiban felgyűlő porcica, az örök álomban szendergő robogás.
Mindössze két üzenete van, amellyel a mi valóságunkba kapaszkodik: „Új felszállók menetjegyeit kérem ellenőrzésre”, illetve „NO LIVES MATTER!” (Az élet nem számít – u7szerk.)
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. augusztus 26-án.
