Én igazán igyekszem magam távol tartani a celebvilág merőleges univerzumaitól, de hát ember tervez, algoritmus végez, ezért elém penderül Rubint Réka, a közismert tévétornász, és arról panaszkodik, hogy ifjabb Norbert Londonban (ahol nyelvileg táborozott és bokszolni készült) este kilenc után már nem merte kitenni a lábát az utcára, mert ott dühöngött maga a Helter Skelter, a Charles Manson által egy Beatles-nóta alapján vizionált rugósbicskás kultúrharc. „Ugye, ott mozogtak az utcán – edzés, satöbbi, satöbbi –, és mondta Norbika, aki akkor készült a bokszmeccsére, hogy »Anya, figyelj, én este 9 után itt már nem megyek ki sehova«. Mondta ezt úgy, húszévesen, hogy ráadásul küzdősportot űz és tartalékos katona. Úgyhogy ez elgondolkodtató” – aggódott Rubint Réka, és én el is gondolkodtam.
Jó pár éve London egyik külvárosában, a jórészt feketék lakta Barkingban tartottam hajnalban hazafelé, mikor remek zene hallatszott ki egy kapu mögül, igazi izgalmas, jazzes soul. Benéztem – gondoltam, valami pub, még egy sör belefér.
Afféle templom volt, vagy inkább imaház, és a furcsa időpont ellenére tele volt feketékkel: a szombati zenés-táncos istentiszteletükre próbáltak, voltak vagy ötvenen. Egyetlen, odatévedt, beszemtelenkedett fehérként egy sanda pillantást sem kaptam, volt szendvics, meg kóla, meg süti asztalokra kipakolva, és óriási, csodaszép, izzadt ricsaj. Piát sehol sem láttam, pedig a feketék egyértelműen keresztényeknek tűntek, a falon legalábbis akkora feszület lógott, mint egy furgon.
– Jézust követed? – kiabált valaki a fülembe.
– Nem – kiabáltam vissza. – Csak bejöttem a zene miatt.
– Honnan jöttél? – kiabálta.
– Magyarországról – üvöltöttem kétségbeesetten, mert tudtam már, mi következik.
– Tényleg éhes vagy?!
– Nem éhes! Magyar!
– Ja, magyar? Cool!!! Hátul találsz sört, testvér!
Hátul találtam sört. Mozambiki sör volt, egész jó. Sosem ittam még addig mozambiki sört, sőt azóta sem. Annyira jó volt a sör, hogy még táncoltam is, valami olyasmire, hogy „Hálálá, Dzsizusz, hálálálá!!!!”
Remek éjszaka volt, lelkes emberekkel és pazar zenével, pedig sem vallásos nem vagyok, sem mozambiki. De még innen sem tudhattam biztosan, hogy nem Magyarországon vagyok, vagy akárhol, mert hát szinte bárhol adódhatnak remek éjszakák (csak egyre több helyen illegálisak), és mindenütt vannak olyanok is, akiknek ez nem tetszik (és egyre több helyen ők a törvény); mindenütt vannak, akik zord, szögesdrótos, acsargó hazákra szabdalnák ezt a tágas, mégis szamárbőrként szűkülő planétát, ahol minden haza egymásra fenekedik.
Mert Londonban, sej, van számos utca. London számos utcájában mindenféle ember él, sej, köztük, teszem azt, kazincbarcikaiak és mozambikiak, ahogy erre pár éve már Ákos dalfaragó úr is rámutatott, bár nem tudom, hogy ő is táncolt-e mozambikiakkal. Kazincbarcikán kevesebb utca van, de csuhajla, mint Londonban, és leginkább kazincbarcikaiak lakják, londoniak kevésbé, mozambikiak pedig elenyésző számban. Mozambikban sem találunk túl sok kazincbarcikait, londonit talán többet, többnyire remekül légkondicionált irodákban, ahová mozambikiak csak akkor léphetnek be, ha a légkondicionálót szerelik.
A Föld nevű bolygón, ihajj, egészen elképesztő mennyiségű utca van, amit mintegy nyolcmilliárd ember népesít be, köztük londoniak, kazincbarcikaiak, mozambikiak, sőt még olyan emberek is, akik hajlandóak pénzt kiadni egy Ákos-koncertért, de még maga Kovács Ákos is ezt a bolygót népesíti be férfi princípiumával és idegesítő rádiószignáljaival.
Ez a mintegy nyolcmilliárd ember adott, végtelenül összetett körülmények következtében – ilyenek a háborúk és forradalmak, a globális gazdaság, a klíma- és klímaváltozás, az életszínvonal különbségei, a nyomor, a munkabérek mértéke, a vallási, nemzeti, vagy ideológiai fanatizmus, a diktatúrák és demokráciák, a turizmus, a kíváncsiság, a természeti katasztrófák, a magánéleti problémák, az atomerőmű-balesetek, a karma, az izgalmasan egzotikus konyhaművészetek, a csillagok állása, a sör minősége és a nyersolaj hordónkénti ára, valamint a legközelebbi Ákos-koncert elérhetősége – állandóan változó mátrixokban helyezkedik el a bolygón, utaznak és migrálnak és menekülnek és mászkálnak és költözködnek.
Itt élnek. Ahogy mindig is tették.
Mindenfelé emberekkel lehet találkozni, és mindenféle kultúrákkal; ha pechünk van, akár Kovács Ákossal is, és azzal, amit ő kultúrának gondol, vagy éppen a harcművészi Schóbert-famíliával, de velük csak este kilenc előtt, mert utána alighanem bezárkóznak, karót hegyeznek és fokhagymafűzéreket aggatnak a műtüzes nulldiétás kandalló párkányára.
Furcsa, furcsa világ. Lassan el kellene gondolkodnunk a jövőjéről.
2019 októberének legvégégén (akkorra ígérték először a Brexitet, aztán még kicsit elnapolták) megint Barkingban voltam. Afrikai, közel- s távol-keleti, kelet- s nyugat-európai, mindenféle gyerekek rohangásztak visítozva Barking utcáin Halloween estéjén, kísértetek, csontvázak, zombik és más válogatott rémek riogattak (feltűnt egy Thatcher asszony és egy Donald Trump is, az álarc alól ébenfekete gyerekfülek kandikáltak ki), trick or treat, petárdáztak kicsit, vigyorogtak, bandáztak. Gót boszorkánnyá tupírozott bölcs tizenéves pakisztáni lányok figyelték őket, arcukon a tapasztalt tizenévesek lesajnáló közönyével, amit alig árnyalt a fekete rúzs és a feketére festett árok a szemük alatt. Az egyik kocsma teraszán vén, kopott hippi osztotta az észt, ott ült előző este is, ott fog ülni másnap este is, egy büdös kukkot sem értettem gyönyörű cockney-jából (szinte hallótávolságra voltunk a St Mary-le-Bow harangjaitól, az ott a cockney őshazája), az asztalnál körülötte brit vagányok nótáztak West Ham sapkában, fekete buszsofőrök még egyenruhában, kurd kebabosok, meg a nemrég bezárt piac mindenféle árusai – korsó sörök fölött fecsegve lazították ki magukból a napi munka merevségét.
Álltunk Ildivel a hetedik században alapított barkingi apátság sötét kertjében, az ódon sírok között, kinézünk az utcára. Az alapító Szent Erkenvald, aki az angolszászok térítésében játszott nagy szerepet, és sírja népszerű búcsújáró hely volt, amíg a puritán reformáció le nem selejtezte, alighanem vigyorgott volna. Nem voltak ott már angolszászok, sehol egy kelta, a normannok is elelegyedtek. Halal hentesek előtt ugráltak az anglikán iskolából kiszabadult szenegáli gyerekek, élvezték a kínai gagyi-csecsebecsékkel táplált posztmodern ókelta ünnepet.
Ez a kultúra, néztünk egymásra az Ildivel, az állandó keveredés, az egymásra hatás, istenek és ételek és gondolatok és ruhák és arcok és bőrszínek és nyelvek és illatok és bűzök és hangok gomolygó, kaotikus egyvelege. A változás állandósága. Mindig ez volt, amióta van, és amíg lesz, mindig ez lesz.
Sohasem vesznek erőt rajta a precíz törvénykezők, a rasszista rendszerhívők, a mindent felcímkézett dobozokba rakni akarók sótlan, embertelen, kétségbeesett próbálkozásai.
Ők az idegenek. Mi mindenhol otthon vagyunk.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. február 18-án.