Százkét éve halt meg egy kerek kis fickó, akit kényszeresen seggbe rúgott a világ, de ő csak röhögött, aztán ő is folyton seggbe rúgta a világot, és kiröhögte, aztán megivott egy söröskocsinyi sört, hozzá köménypálinkát, hogy csússzon, elment még vöröskomisszárnak is, hogy seggberugdossa a seggberúgókat, de folyton seggbe rúgták azok, akik a seggberúgók seggberúgását hirdették, és nem volt szabad röhögnie sem, ezért hát inkább otthon ivott tovább, helyiérdekű kocsmákban (bár utóbb még nemzetközi expresszvonatot is elneveztek róla fatökű utótisztelői, pedig közismert volt, hogy meg-megáll és hosszasan elidőzik az összes kiskocsmánál; piszkos-füstös restijárat-vicinális volt, nem egy józanul suhanó, unalmas railjet, viszont ezen mindenesetre jót röhögött volna, ha megéri, de nem érte meg, dadus, lásd fentebb e szöveg legelejét), és egymás után írta a kicsi és nagy, de mindig svungos seggberúgásokat, kérném tisztelettel, rengeteg barátja, ismerőse, ivócimborája, írótársa, elvtársa és barátnéja akadt, és ezért roppant egyedül volt, alkoholtól és tüdőbajtól lüktető torokkal írta anarchista fricskáit, hülyeségének millió papírját, gúnyolt ki papot, rendőrt, tisztviselőt, katonát és politikust, mutatott szamárfület minden tekintélynek, a merevgerincű tudákosoknak és a gumigerincű alázatosoknak, hogy aztán rendre visszabújjon vastag, szeszes teknőspáncéljába, és a végén befejezetlenül haljon meg és magányosan, mint egy elefánt, és halála hírére tízezer ember igya le magát a sárga földig, hogy azután ez a kelekótya fickó, ez a befelé forduló extrovertált lassan keménykötéses klasszikussá merevedjen, precíz polcok poros díszévé (meg nemzetközi gyorsvonattá, lásd fentebb), ami mégiscsak furcsa, nemde, Oberlajtant úr, ne lopjak inkább magának egy remek kutyát? Egy jó kutya mintegy kihangsúlyozná önből az embert, a pedigrével pedig ne törődjön, a pedigré, kérném tisztelettel, csak egy faszság, de megírom szívesen.
