A XIX. század végén Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendett egy bizonyos Joseph Pujol, akit szemérmesen „hangfenoménnak”, egyértelműbben pedig fingóművésznek neveztek. A század végén műsora a Moulin Rouge egyik attrakciója volt. Ismert dalokat fingott el, két méter távolságból képes volt gyertyákat eloltani, az 1910-es években pedig előadásának csúcspontján az 1906-os San Francisco-i földrengés robaját mutatta be a tudásvágyó közönségnek.
Pujol egyáltalán nem számított marginális művésznek. Fellépett a walesi herceg előtt (és elfingta a brit himnuszt), II. Lipót belga király előtt (aki minden idők egyik legkegyetlenebb oligarchája volt), de előadását megtekintette Sigmund Freud is (bár arról nincs információ, hogy ez mennyiben hatott az „anális fázis” freudi elméletére). Népszerűségének egyik oka talán az volt, hogy Pujol előadásában sosem hazudott. Nem énekelt kuplékat az örök szerelemről, nem dicsérte a fennálló világot, nem festett csalfa délibábokat, nem durrogott a Haza üdvéről.
Csak fingott.
Az első világháború kitörésekor annyira megdöbbentette a világ embertelensége, hogy visszavonult, és eredeti szakmájában, pékként dolgozott haláláig. Tiszta ember volt. Napjainkra a fing érdemtelenül kiszorult a kommunikációból, német komédiákba és fidelitaszos kanmurikba szorult vissza. Pedig – tekintve a közbeszéd szintjét és bukéját – sztratoszférikusabb szerepe is lehetne – gáznemű jellegét tekintve igazi magasművészet, amely betölti a rendelkezésére álló teret.
Simán el tudnám képzelni az Operában is. Így aztán abszolút indokolt lenne időnként egy-egy szünet beiktatása: „Kedves vendégeink, most szellőztetünk. Addig is fogyasszanak, keressék fel flancos és drága büféinket, amihez kívánunk mindenkinek bon appétit-t!”
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. március 6-án.
