„Szombaton a sötétség beálltával kitörünk” – hirdeti az éves bevett nácitúrát egy túraoldal (gondolom, több is, nekem ezt dobta fel a Facebook, mert szeretek túrázni).
Nem tudom, mi akar lenni ez a kezdőmondat. Irónia? Fenyegetés? Semmi különös, csak ez jött a klaviatúrára?
Egy zombifilm reklámjának tűnik leginkább (amit kicsit a vámpír- és vérfarkasfilmek is színeznek, hiszen a zombik éjjelnappali lények). És ez a metafora eléggé pontos is, lévén a jó zombifilmek (bár a zsánert már alaposan kiüresítették) mindig a társadalmunk elé tartanak görbe, megfakult, repedt és vérmocskos tükröt.
És a zombik mindig jönnek. A zombifilmek kiindulópontja, hogy baromi sokan vannak. Szinte mindenki zombi, és előlük menekül (velük harcol) a maroknyi túlélő. Különben nem működik a történet (bár érdekes lenne egy film néhány űzött zombiról, akit rendes, normális emberek tömegei üldöznek, csak az, ha belegondolunk, olyan hétköznapi sztori).
Mégis, ha megkérdezünk valakit, hogy „te mit csinálnál egy zombiapokalipszisben?”, a válasz valami ilyesmi lesz, hogy „elfutnék”, vagy „bevenném magam egy jól megerősített élelmiszerraktárba, sok puskával”, netán „keresnék egy lakatlan szigetet”.
Senki sem válaszolja a legkézenfekvőbb dolgot: „hörögve botorkálnék, és megtámadnék mindent, ami él”, mert adottnak vesszük, hogy mi a túlélők vagyunk. Pedig a nagy számok törvénye nem ezt mutatja. Mégsem azon töprengünk el, hogy hogyan, miért, miből lesznek a zombik. Hogy a józan világosságban születnek, a harapós mindennapokban. Nem segít, ha külön fajnak tekintjük őket csak azért, mert ők zsákmánynak tekintenek minket. Ezekkel a mindennapokkal van a probléma, mert fertőznek.
„Egy turista mit tehet…?” – talán nem sokat. Először is meg kellene próbálni nem hörögni és harapni, de ez olyan illuzórikusnak tűnik. Mert a sötétség olyan, mint a Duna: mindig jön.
Kapcsoljuk fel a lámpákat napnyugta után, és gondolkodjunk el rajta, hogy milyen napunk volt.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. február 7-én.
