– Egy pillanatra, Lavrentyij Pavlovics – szólt Sztálin elvtárs Berija elvtárs után, aki éppen kifelé indult Sztálin elvtárs dolgozószobájából, hóna alatt nagy paksaméta aláírt lista. – Lenne itt még valami!
– Igen, Joszif Visszarionovics? – fordult vissza gyorsan Berija elvtárs (lendületes sasszé, cipőjének sarka csikorgott a szépen vikszelt cári parkettán, csupa lelkes szolgálatkészség és büszke tisztelettudás volt ez a forduló). – Valakit kifelejtettünk?
– Nem, dehogy – szabadkozott Sztálin elvtárs (szerette ezeket a listákat aláírni, mindig feltűnt rajtuk egy-két valahai, rég nem látott ismerős a daliás, forradalmi időkből; jó volt ilyenkor kicsit a múlton elmerengeni). – Hanem ez a fénykép, a tegnapi Pravdában…
– Melyik fénykép? – kérdezte precízen Berija elvtárs. – Amelyiken a tusovinói kolhoz kombájnja trockista diverzánsokat arat?
– Nem, dehogy! – riadt meg Sztálin elvtárs, mert finom lelke volt, és az efféle képeket mindig gyorsan átlapozta. – Az a másik… ahol Lenin elvtárssal ülünk 1922-ben a gorkii szanatórium kertjében a padon…
– Nagyon megható kép! – bólogatott Berija elvtárs. – Jól mutatja, hogy Sztálin elvtársnak tetszett lenni az egyetlen embernek, aki törődött Lenin elvtárssal még nagy betegségében is.
– Igen – sietett egyetérteni Sztálin elvtárs, mert úgy gondolta, hogy ő volt az egyetlen ember, aki törődött Lenin elvtárssal még nagy betegségében is. – De van egy kis probléma. Én sosem jártam abban a szanatóriumban. Akartam, persze… de mikor írtam Lenin elvtársnak, hogy meglátogatnám, azt írta vissza: „Koba, inkább dugjad a redvás pöcsödet egy szecskavágóba!”
– Ezt írta? – kérdezte higgadtan Berija elvtárs.
– Igen – bólogatott Sztálin elvtárs csüggedten.
– Nem – szögezte le Berija elvtárs (Berija elvtárs nagyon határozottan tudott leszögezni, az ember szinte hallotta a kalapács kopogását a koporsóján). – A mi Lenin elvtársunk ilyet nem írt. Ön pedig, Joszif Visszarionovics, ott járt a gorkiji szanatóriumban, és Lenin elvtárssal hosszú, mély, érzelmektől fűtött és érvekben dúslakodó beszélgetést folytatott az utódlás kérdéseiről, a Szovjetunió jövőjéről és a világforradalom perspektíváiról.
– Valóban? – hökkent meg Sztálin elvtárs.
– Nem valóban, de tényleg – pontosított Berija elvtárs. – Ahogy azt a Pravda cikkében is leírják – Berija elvtárs kissé feddően nézett Sztálin elvtársra, végtelen tisztelettel, de árnyalatnyi rosszallással. Ettől Sztálin elvtárs mindig kissé ideges lett, maga sem tudta, miért.
– Khmmm… értem. Már emlékszem is… remek beszélgetés volt, érvek és érzelmek… dicsőséges jövő. Meg, persze, az utódlás kérdései…Hogy is mehetett ki a buta fejemből? Tudja mit, Lavrentyij Pavlovics? Nagyíttassa ki nekem azt a fotót! Remekül fog mutatni itt, az íróasztalom fölött, ha netán ismét megfeledkeznék róla.
(Történetek az innen is túlról. Európa Könyvkiadó, 2017.)
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. április 22-én.