Címünkben a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik januári számának cikkét idéztük. Valójában az alcímet, bár nem kevésbé érdekes a főcím sem: „1972: ein Nachhol-Jahr in Sachen Heineˮ, vagyis 1972: a Heine-ügyben az elmulasztottak bepótlásának éve.
S egyszerre zsongani kezdtek bennem a tavaly nyárvégi düsseldorfi utam emlékei. Mikor megálltam a Bolkerstrasse elején, a hajdani kereskedőnegyed egyik utcáján, csak jámbor turistareflex működött bennem: elmerengeni, megbámulni Heinrich Heine szülőházát, a múlt relikviáit.
Az egyemeletes épület földszintjén pékség, feljebb a ház homlokzatán féldombormű, aranyozott ovális keretben a költő profilja, körötte a felírás. Ha nem segít a szerencse, aligha leltem volna rá a házra a dinamikus életű iparvárosban, ahol éppen a műanyagok nemzetközi kiállítása volt a legfrissebb látnivaló az új kiállítási parkban, központjában mozgójárdákkal. A házban nincs múzeum, sem emlékszoba. De nem is itt, hanem az egyetemi könyvtár épületében levő „Heine-Archivˮ-ban világosodott meg előttem, hogy Düsseldorfban nemcsak a költő korán és sorsán érdemes eltöprengeni, hanem sokkal inkább a világháborúkon át zajló utóéletén. Mert az övé különlegesen viharos, mintha Heine holtában is lázmérője maradt volna a német s kissé az egész európai történelemnek. Indokoltan, hisz életében sosem szűnt meg ostorozni a „fekete–piros–arany libériába bújt lakájokˮ reakciós hadát, műveit pedig már 1835-ben betiltotta a német Birodalmi Gyűlés.
S ne feledjük: levelezett és baráti viszonyban állott Marxszal. Egyszóval – páratlan konoksággal, elsősorban saját nemzeti otthonából akarta kiseprűzni a reakció szemetét.
Halála után 31 évvel, 1887-ben, mintha kezdett volna rendbejönni a szénája honában: szülővárosa szobrot akart állítani neki. Emlékműbizottság alakult Lindemann főpolgármester elnökletével, megbíztak egy szobrászt, kijelölték a műhelyét, elég sok pénzt összehoztak. De hamarosan kitört a felháborodás.
Hogyan?! Emlékmű a Haza, a Trón és az Oltár megcsúfolójának? Sajtótiltakozások, pamfletek záporoztak az emlékműbizottságra. Egyik a sok közül: Friederich Frey: „Miért nem akarunk Heine-emlékművet!ˮ Alcím: „Nyílt beszéd egy német férfiú szájábólˮ. Berlinben is nyilvános tiltakozó gyűlések zajlottak le, ahol Stöcker udvari pap, II. Vilmos nevelője szintén hallatta tiltakozó szavát. A porosz belügyminisztérium nyomására aztán a düsseldorfi főpolgármester faképnél hagyta az emlékműbizottságot, s végül a terv zátonyra futott.
Mindezt s a továbbiakat a Heine archívumban tudtam meg, a neves Heine-kutató Eberhard Galley igazgatótól, további részletekkel pedig az archívum kiadványai szolgáltak. A falakon német nyelvű Heine-kötetek. A szobából ablak nélküli, nagyon keskeny helyiség nyílik, polcain az idegen nyelvű Heine-kiadások. Van kiállítási szoba is, a költő halotti maszkjával s az eredeti kéziratokkal. Az archívum költségeit Düsseldorf városa fedezi, de ma már szűk ez a néhány helyiség, szükség lenne egy külön Heine-múzeumra.
Az egész intézmény egyébként közel fél évszázaddal Heine 1856-ban bekövetkezett halála után született meg, 1904-ben, amikor a helyi könyvtárigazgató az emlékműre összegyűjtött pénzből megvásárolta egy Meyer nevű antikvárius 1267 kötetes Heine-gyűjteményét, amely régi s újabb kiadványokat, antológiákat, tanulmányokat tartalmazott. Elhelyezésére egyetlen eldugott szobácskát kapott. Rövidesen többen is bekapcsolódtak az ügybe, s a szűkös anyagi keretekhez mérten, igyekeztek szaporítani a gyűjteményt; de a könyvtár egyelőre nem tudott versenyezni a magángyűjtőkkel. Az eredeti kéziratok szinte teljesen hiányoztak.
Ámde Heine utóélete szerencsére nemcsak a porosz belügyminisztériumtól, hanem az irodalom barátaitól is függött. A Heine-barátok tábora egyre nőtt, a gyűjtemény lassacskán szaporodni kezdett, s 1928-32 közt erőteljesen újjáéledt a mozgalom: emlékművet a város legnagyobb fiának! 1932 végére Kolbe szobrász el is készítette a művet, de 1933 elején uralomra került a hitlerizmus, s ezzel az ügy ismét vereséget szenvedett. Az új tankönyvekben például a Loreley „német népdalˮ gyanánt szerepelt; mindenesetre szerepelt, túl ismert lévén ahhoz, hogy kihagyják. Az archívum pedig valamiféle illegalitásban vészelte át e korszakot. Az akkori könyvtárigazgató, dr. H. Reiter igen bátran „elfelejtetteˮ ez esetben alkalmazni a „destruktívˮ irományokra vonatkozó előírásokat. S a második világháborúban, mikor Düsseldorfra már hulltak a bombák, konspiratívan „Meyer-gyűjteményˮ felírású ládákban az egész Heine-gyűjteményt falura menekítették.
A háború után viszont, profán kifejezéssel élve, „egyre jobban mentˮ Heinének. Ismét kiadták műveit és róla szóló tanulmányok láttak napvilágot, hiszen egy nemzedék számára szinte újra fel kellett fedezni. Gyarapodni kezdett az archívum is, amely egyben a hazai és nemzetközi Heine-kutatás eleven központja. S ma már birtokában van a Heine-kéziratoknak szinte a fele, 3446 oldal. Ebből 1908 a költő keze írása, a többi írnokok, nyomdászok másolása, sokszor Heine saját kezű javításaival. Itt látható továbbá Heine 105 levele és 782 hozzá intézett levél; azután rengeteg német vagy más nyelveken írott cikk, tanulmány, könyv. Doktori diplomája, portrék, korabeli dokumentumok, személyi tárgyak egészítik ki a gyűjteményt. S ha elfogadjuk azt, hogy árveréseken mérik a halhatatlanság mindenkori árfolyamát, ma már ez is bizonyítja az utókor elismerését: Heine kéziratainak ára 1933-hoz viszonyítva legalább tízszeresére, nem egyszer pedig – főleg ritka példányoknál – harmincszorosára emelkedett. Igen, a költő elégedetten tekinthet le az Olümposzról.
Csakhogy Heine megbecsülése nem merülhet ki ennyivel. A Heine-archívum 1968-as évkönyve mélyére nyúl a változásnak: „Túl az ünnepi szónoklatokon Heine igazi rehabilitálása Németországban 1945 után, a költő és műve érdekében kifejtett őszinte fáradozás úgyszólván a szellemi átállás próbájának tekinthető, az elkövetett hibák kulturális leküzdésénekˮ.
Ezt mondja a Heine emlékét ápolni hivatott intézmény. De ugyanezeket a húrokat pengeti a fentebb említett újságcikk is: „Ez a nem kerek, 175. évforduló valójában csak egy »kis« emlékévre lenne indíték: néhány tudományos értekezés, a szokásos cikkek a vasárnapi mellékletekben… Heine azonban sokáig »a német költészet erdejének vadhajtásaként« szerepelt. Nem csupán jóvátenni valónk van vele szemben; az is teendőnk, hogy még mindig széles körök számára egyáltalán felfedezzük. 1972 a mulasztások bepótlásának az éve Heine ügyében.ˮ
Ezek után a cikk számba veszi a háború utáni nyugatnémet gazdasági-politikai helyzet és a kultúra összefüggéseit. A cikk írója emlékeztet arra, hogy még az 1956-os ünneplés is a költő halálának 100. évfordulóján, néhány kiadvány és emlékbélyegsorozat megjelentetésére szorítkozott. A Heine iránti érdeklődés csak „a hatvanas évek közepe táján nőtt meg, amikor felbukkantak az első kételyek a sokat emlegetett gazdasági csoda egyedül üdvözítő hatásában és megkezdődött egy hosszas ideológiai megújulás folyamataˮ.
„Már szinte hallom sörízű hangjukat: gyalázod még színeinket is… Nyugodjatok meg. Tisztelni és becsülni fogom színeiteket, ha majd megérdemlik, ha nem lesznek már henye és szolgai limlom. Tűzzétek ki a fekete–piros–arany zászlót a német gondolat csúcsára, tegyétek a szabad emberiség vezérlobogójává s én a szívem vérét is odaadom érte.ˮ A Németország előszavában üzente ezt a költő ellenségeinek. Voltaképpen ugyanazoknak, akik egy évszázad múltán a második világháború vérözönében merültek alá. Most már tisztelet övezi nevét. Készül műveinek 16 kötetes kritikai kiadása, az első kötet még az idén megjelenik, az utolsó 1980-ban lát napvilágot. Hasonló nagy kiadás készül az NDK-ban, Weimarban is.
Újabb emlékbélyeg-sorozatot adnak ki. Októberben nemzetközi Heine-kongresszus lesz Düsseldorfban. A költő emlékére Heine-békedíjat alapítottak és folynak az ünnepségek, rendezvények előkészületei. Legutóbb pedig a világsajtóban felhívást olvashattunk, amelyben írókból, értelmiségiekből álló bizottság síkra száll annak érdekében, hogy a düsseldorfi egyetemet Heinéről nevezzék el.
Heinrich Heine nyughatatlan volt világéletében; ha most kikelne sírjából, mint az ő francia gránátosa, bizonnyal bekiáltana a kongresszusi terembe: megmondtam, ugye, hogy „jövőnk gyémántjai mind agyamban lapulnak…ˮ Azután talán megelégedetten nézne szét, s megállapítaná, hogy az emberiség megbecsüli a váteszeket – legfeljebb évszázadnyi késedelemmel.
Megjelent A Hét III. évfolyama 7. számában, 1972. február 18-án.