11. 14.
Susan B. Glasser „Trump Washingtonából” a New Yorkernek küldött legújabb levelében[1] elmondja, hogy november 12-én megkérdezett egy tucatnyi washingtoni bennfentest, mit gondolnak arról, hogy Trump nem hajlandó elismerni a vereségét.
Mi ez? Egy folyamatban lévő államcsíny, vagy csak egy újabb trumpi szélhámosság? Egészében a válaszok mérsékelten megnyugtatóak voltak. „Egy kis puccs, egy csomó szélhámosság, és totális és arrogáns semmibevétele a demokráciának és az ország egészségi állapotának” – mondta William Kristol, a Never Trump mozgalom konzervatív vezetője. „Képtelen bármit is megszervezni. Hétszentség, hogy nem tud megszervezni egy puccsot” – mondta egy vezető republikánus közvéleménykutató, aki egy sor republikánus jelölttel dolgozott együtt a legutóbbi választáson. „Ráadásul egy puccs esélytelen lenne. A GOP szempontjából ennek lenne a legjobb vége: vagy lelőnék, vagy börtönbe kerülne. Mivel egyiket sem akarja, nyilván szélhámosság az egész.” Tom Davis, a kongresszus volt republikánus tagja azt mondta, hogy a végkifejlet akkor következik be, amikor az államok a következő hetekben elkezdik véglegesíteni a választási eredményeket. „A republikánusok tudják, hogy Biden győzött. Csak adnak neki egy kis mozgásteret. Amikor meglesznek a hitelesített eredmények, ez az egész összeomlik és elhamvad.”
Ez egybecseng Maggie Haberman New York Times-ban megjelent washintoni riportjával[2]:
„Tudja, hogy vége” – mondta egy tanácsadója. De ahelyett, hogy elismerné a vereséget, csak lebegteti egyik valószínűtlen forgatókönyvet a másik után arról, hogyan maradhatna hivatalban, miközben bizonytalan poszt-prezidenciális jövőjét fürkészi.
Az elnök tanácsadóival és más hozzá közel álló személyekkel folytatott interjúk tanúsága szerint nincs itt semmiféle nagystratégia. Trump egyszerűen csak a túlélésért küzd az éppen aktuális hírciklustól a következőig, azt lesve, hogyan tolhatná előrébb a vereségével szembeni peres ügyét, és biztosíthatná republikánus hívei további támogatását.
A Fehér Házból való kivonulásának a sztoriját kézben tartva azt reméli, hogy sokmilliós tábora lendületben marad és harcba száll érte, bármi következzék is.
Az elnök hangsúlyozta munkatársainak, hogy november 3-án ő valóban legyőzte Joe Bident, de nem világos, hogy ténylegesen hisz-e ebben. Közben a kormányzati tevékenység amolyan mellékcselekménnyé vált a számára.
Egyszóval Donald Trump nem veszély, hanem „nemzeti feszély” [national embarrasment], mint Jo Biden megválasztott elnök is mondogatja. Akadékoskodásával kétségtelenül megnehezíti a kormányzásra való felkészülést, de január 20-án mindenképpen jövünk, és rendbe tesszük a dolgokat.
Csakhogy. Nagyon is lehetséges, hogy Trump a még rendelkezésére álló időben nagyon is akar kormányozni.
Lehet viccelődni vele, hogy megnyerte, „sokkal”, a waterlooi csatát, de én nem tenném.
Trump új – ügyvezető – védelmi minisztere 13-án hivatalos üzenetet küldött a hadseregnek. Ebben leszögezi[3], hogy a célja egyértelmű: végre akarja hajtani az elnök legfontosabb korai kampányígéretét: az Irakban és Afganisztánban állomásozó amerikai haderő hazahívását, amit a Pentagon mindeddig sikeresen elszabotált (ne feledjük, James Mattis, Trump korábbi védelmi minisztere azért mondott le 2018 végén, mert nem értett egyet a szíriai kivonulással, Mark Espert pedig azért kellett meneszteni, mert ha nem is ennyire nyíltan, de akadályozta a közel-keleti és a németországi csapatkivonásokat):
Ez most egy kritikus szakasz, amelyben eddigi vezető szerepünket a támogatói szerepkör váltja fel. Nem vagyunk az örökös háborúk népe – ez szöges ellentéte mindannak, amiért kiállunk, és amiért az elődeink küzdöttek. Minden háborúnak véget kell érnie.
Biden egyik szóvivője ezt, pontosabban a Pentagon „megbolygatását” a „hadsereg átpolitizálásának” nevezte, ami „aggodalomra ad okot”. Mivel szakértők szerint a csapatok hazahívása az egyik olyan fontos kérdés, amelyben az elnök egészen hivatalban maradása utolsó napjáig saját belátása szerint dönthet, az „aggodalom” jogos.
Trump másik előrelátható csapásiránya a titkosszolgálatok fölötti politikai ellenőrzés kiterjesztése az ennek eddig keményen ellenálló CIA-re, mégpedig azzal a céllal, hogy feloldja a titkosítás alól azokat a dokumentumokat, amelyek – szerinte – azt bizonyítják, hogy az „orosz kapcsolat”-ról tálalt történetek nem megalapozottak. Ez nagyon kényes kérdés, mert esetleg kiderülhet, hogy ebben nyakig benne voltak bizonyos külföldi (elsősorban brit és balti) „baráti szolgálatok” is. És az ilyesmi természetesen a szóban forgó szolgálatok legféltettebb titkai közé tartoznak.
Egyelőre annyit lehet tudni, hogy egy fontos november 13-i fehér házi összejövetelről, amelyen az elnök mellett a titkosszolgálatok vezetői vettek részt (köztük John Ratcliffe-el, a National Intelligence vezetőjével) kirekesztették Gina Haspelt, a CIA igazgatóját. Bill Kristol erre sokatmondóan megjegyezte: „Aggódom.” [I am alarmed.]
Itt tartunk.
[1] Susan B. Glasser: Is this a coup, or just another Trump con? A post-election report from Minsk-on-the-Potomac. The New Yorker. 2020. nov. 13.
[2] Maggie Haberman: Trump floats improbable survival scenarios as he ponders his future. NYT, 2020. nov. 13.
[3] Vö. Tara Copp és Michael Wilner: Trump’s new defense secretary signals drawdown ahead: ’All wars must end’. mcclatchydc.com, 2020. nov. 13.
 | VálaszTovábbítás |