A Tizenkét dühös ember Szegeden – egyedi előadás, általános tanulságok.
a Szegedi Ügyvédi Kamara 150 éves emlékülése részeként. A szereplők többségükben helybéli műkedvelő színészek: jogászok, többségükben ügyvédek
Az igazságosság csak akkor működik, ha az igazságszolgáltatást felelősségteljes, előítéletektől és bármiféle külső – különösen is politikai – közvetett vagy közvetlen befolyásolástól mentes, döntésükben teljesen szabad emberek, törvényhozók, törvényalkalmazók működtetik.
Egy minapi színházi élmény nyomán fogalmazódott meg bennünk a fenti gondolat. A Tizenkét dühös ember címűszínművet, Reginald Rose amerikai szerző drámáját 1957-ben mutatták be. Világsiker lett, amihez egy igen emlékezetes filmfeldolgozás is hozzá segítette. Mitől lett olyan népszerű? Középpontjában egy esküdt áll, a „8-as”, akinek (a többi esküdttől eltérően) kételyei vannak a vádlott bűnösségét illetően, és megkísérli meggyőzni esküdttársait.
Maga az alkalom is különleges volt. Ugyanis a Szegedi Ügyvédi Kamara rendezvényén vettünk részt, amikor is a hazai ügyvédség kamarai szervezeti létének százötvenedik évfordulóját ünnepelték, miként sok más területi (megyei) kamarában is tették, országszerte. A szegediek nagy ötlete az volt, hogy a város híres Nemzeti Szinházában megtartott emlékülés befejeztével a színpadon egy valóságos színművet láthatott a jobbára szakmai, jogász közönség. Az előadás szereplői többségükben műkedvelő aktorok voltak: valamennyien szegedi gyakorló jogászok, főként ügyvédek. Külön elismerést érdemel magas színészi-színpadi teljesítményük.
A helyén és idején mondott szó
Azonban ezen túlmenően is van itt még valami figyelemre és említésre méltó. Nevezetesen az, hogy az immár világhírűvé vált színmű szegedi interpretációja, mondhatjuk kis archaizmussal: a „helyén és idején mondott szó” volt, ami mellett nem tud az ember visszhangtalanul elmenni.
Az előadás a maga gazdag, komplett tartalmi és színházi teljesítményével olyan gondolatokat inspirált bennünk, amelyekről, úgy gondoljuk, különösen ezekben a hazai törvényhozást és általában az igazságszolgáltatást érintő hektikus hónapokban, feszültségekkel, bizonytalanságokkal teli társadalmi, szakmai és személyes élethelyzetünkben valamennyiünket (remélhetően főként a különösen is érintett ügyvédeket, ügyészeket és bírákat) további elmélkedésre serkenthet.
A Tizenkét dühös ember című színmű ugyanis nem csupán egy bírósági dráma, hanem mély erkölcsi üzenetet hordozó alkotás, amely az igazságszolgáltatás természetét, az emberi előítéleteket és az egyéni felelősségvállalás súlyát vizsgálja. A mű középpontjában tizenkét esküdt áll, akik egy fiatal fiú sorsáról döntenek – az ő életükön keresztül bontakozik ki a darab erkölcsi dilemmája.
A nélkülözhetetlen emberi tényező
A darab legfontosabb tanulsága talán az, hogy a demokratikus igazságszolgáltatás intézményrendszere önmagában nem garantálja az igazság érvényesülését. Az eljárás csak akkor lehet valóban igazságos, ha azt olyan emberek működtetik, akik képesek félretenni előítéleteiket, hajlandóak megkérdőjelezni saját véleményüket, és vállalják a döntéssel járó erkölcsi felelősséget. A 8-as számú esküdt ennek élő példája: szemben állva a másik tizenegy esküdttel, nem azt állítja, hogy a vádlott biztosan ártatlan, hanem azt, hogy a bűnösségét nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani – ami a jogrendszer alapelve szerint elegendő az ártatlansághoz.
A darab szereplői különböző társadalmi és pszichológiai típusokat képviselnek: van, aki rasszista előítéletei miatt, más a személyes sérelmei vagy épp közönyössége miatt ítéli el a fiút. Ez a sokféleség arra világít rá, hogy
az emberi döntések hátterében gyakran nem az észérvek, hanem a mélyen gyökerező érzelmi és társadalmi tényezők állnak. Épp ezért különösen veszélyes, ha az emberek reflexszerűen, kritikátlanul döntenek, hiszen ezzel akár ártatlan ember élete is kockára tehető.
Az igazságszolgáltatás rendszerének kényes egyensúlya
A mű üzenete a mai társadalmi viszonyok között is időszerű: az igazság gyakran nem egyértelmű, és annak feltárása nem kényelmes, gyors vagy egyszerű feladat. Kitartás, empátia és intellektuális őszinteség szükséges hozzá – olyan értékek, amelyek nélkül a jogrendszer csak üres forma marad.
Különösen bonyolulttá válik a helyzet, ha – erről nem esik szó a darabban, mindennapjaink azonban csőstül ontják a rossz példákat –
egy adott politikai rezsim által foglyul ejtett törvényhozás, az igazságszolgáltatás rendszerére kifejtett látens vagy kevésbé rejtett befolyásgyakorlás komoly egyensúlyvesztéshez vezethet az igazságszolgáltatás kényes rendszerében, aminek egyik következménye lehet, hogy nem tizenkét ember, hanem egy ország kezd elbizonytalanodni (azaz bizalmát veszteni) a törvényhozás, a vádemelés és a bíráskodás tekintetében, s eme zavarodottságában kezd egyre dühösebb lenni…
Amit semmi nem írhat fölül
A dráma másik fontos üzenete – amit az előadás nyomán leszűrtünk – az, hogy az emberi élet ilyen-olyan, sokszor bizony tragikus eseményeinek megítélése, az események összefüggéseinek, ok-okozati láncolatának felismerése, a mindezekből levonandó következtetések, mi több: ítéletek kialakítása mérhetetlen nagy felelősség, amit nem írhat felül semmiféle előítélet vagy vádemelési és ítélkezési rutin, és hogy bizony minden egyes ügy egyedi. És bár
a jog, a törvények tömkelege szükségszerűen egyfajta rendszerbe kényszeríti alkalmazóit, mégis, van olyan megközelítési mód, amely a maga megfoghatatlanságában bár, de mindenekfelett való iránytű kell, hogy legyen, amikor emberekről (ügyeikről, sorsukról, horribile dictu: életükről) döntünk; nevezzük jobb híján így: az emberség.
Sapienti sat. Megint csak szabadon, archaikusan értelmezve: „Akinek van füle, az hallja.”
Az egyén felelőssége nem bújhat a testületi döntés mögé
És még valami: ilyen kiélezett helyzetekben hiába vagyunk akár egy bizonyos testület tagjai, amely testületnek – ráadásul úgymond társadalmi felhatalmazással, ami révén szinte akár hivatalosan is eleve felmentést érezhetünk egyéni felelősségünk alól – kollektív ítéletet kell hoznia (a színműben az a bizonyos esküdtszék), miközben
lelkünk mélyén bizonyosan tudjuk: a kollektív ítélet az egyén(ek) felelősen kiérlelt döntéseiből áll össze, azaz nem lehet egy testület mögé bújva megúszni a döntés kiérlelésében elkerülhetetlen saját felelősséget – halljuk lelkiismeretünk hangját.
Talán ez a színdarab legfontosabb, mai időszerűségekkel alátámasztható felismerése. Mindehhez a jogász szereplők színpadi jelenléte-munkája – amellett, hogy pikánssá tette az est fénypontjának felfogható színpadi produkciót – jelezte ennek a bizonyos üzenetnek a súlyát és hitelességét is.
A színdarabot Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség képviseli: www.theatrum-mundi.hu. A művet Fábri Péter műfordító képviseletében a Proscenium Szerzői Ügynökség Kft. engedélyével adták elő az SZTE Kulturális Iroda gondozásában, a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Tudományegyetem együttműködésével.
Elismerés és köszönet illeti azokat a szegedi ügyvédi kamarai és színházi vezetőket, valamint a szereplőket, akik mindezt így kigondolták és megvalósították.
A szerző blogbejegszése 2025. június 1-jén.
