A szovjet világbajnok és az amerikai sakkóriás bajvívását megelőző látványosságok sátorát maga a nemzetközi sakkszövetség elnöke, a volt világbajnok Euwe ütötte fel.
Addig a legnagyobb rendben lett volna minden, hogy a rendkívüli érdeklődést felhasználva, világárverést hirdetett a páros mérkőzés megrendezési jogáért, senkinek sem fájhatott, ha minél magasabbra kívánta emelni a nemzetközi sakkszövetség szabályzatában szerényen kiszabott díjalapot. Nyilvánvaló, hogy egy sakkvilágbajnoki kopjatörés is jogot tarthat akkora megbecsülésre, mint egy világbajnoki ökölvívó-mérkőzés, méltányos, ha a sakkvilágbajnokság hőseit is érdemükhöz illően jutalmazzák.
Ennek a világárverésnek az eredményét azonban a legnagyobb titokban kellett volna tartania, és az érdekeltek kívánságainak a meghallgatása után magának kellett volna mindenről döntenie. Afelől is, hogy a szédítő ajánlatokból mennyit juttasson a küzdő feleknek és mennyit tartson meg a nemzetközi sakkszövetség céljaira; afelől is, hogy hol és mikor kerüljön sor a bajvívásra; afelől is, hogy kik legyenek az erőpróba bírái. Euwe mégis nagydobra ütötte az árverés valamennyi ajánlatát, és valósággal fellovalta a küzdő feleket, hogy személyesen alkudozzanak minden elképzelhető és elképzelhetetlen részletről. A szovjet sakkszövetség ugyan illő mértéktartást tanúsított, annál visszásabb követelőzésekbe kezdtek mindenütt az amerikaiak.
A méltatlan követelőzések legméltóbb tréfájaként az izlandi szervezők készséggel vállalták a televíziós közvetítések jövedelmei kétharmadának az átengedését is; az Egyesült Államok sakkszövetségének az igazgatója nem röstellt Moszkvába röpülni annak a kikötésére, hogy a keleti országokból származó televíziós jövedelemrész Szpasszkijt, az amerikai jövedelemrész Fischert illesse meg. Csak az amszterdami megállapodás aláírásakor derült ki, hogy a Golf-áram zavaró hatása folytán Izlandból lehetetlen minden televíziós közvetítés.
Euwe meggondolatlansága tette lehetővé, hogy a két küzdő fél más-más, nem a legszerencsésebben megválasztott színhely mellett törjön pálcát. Az az érzésünk, Szpasszkijt inkább egy rendkívüli világtáj megismerése, mintsem az alapos megfontolás bírta Reykjavík kiválasztására. A gyakori kisebb földrengések sem a zavartalan sakkozásra, sem a zavartalan álomra nem nyújtanak biztosítékot Izlandban. Éppilyen kevéssé volt szerencsés, hogy Fischer választása a júniusi és júliusi hónapokban forró katlanná váló Belgrádra esett, bár ezt többé-kevésbé semlegesíti a küzdő felek számára biztosított léghűtéses versenyterem, a lakásukul szolgáló külön, léghűtéses villa, sőt léghűtéses gépkocsi.
Minthogy a küzdő felek hajthatatlanul kitartottak választásuk mellett, a színhelyet, a most már elmérgesedett helyzetben, mégis Euwenek kellett megállapítania. Ő aztán a párosmérkőzés első felére Belgrádot, a második felére Reykjavíkot jelölte ki. Döntését Amerikában salamoni bölcsességűnek nyilvánították, megfeledkezve arról a csekélységről, hogy Izrael királya csak sikerrel fenyegetőzött, a nemzetközi sakkszövetség elnöke azonban sikerrel kettévágta a gyermeket. Ezzel ugyanis nem annyira eleget tett, mint amennyire megkárosította mind a két küzdő felet, minthogy nemcsak kellemetlen, hanem káros következményekkel is járhat a bajvívás kellős közepén a költözködés.
Mindezek után, csapot-papot feledve, Euwe kéthónapos japáni és ausztráliai körútra indult, a nemzetközi sakkszövetség alelnökére bízva annak a pecsenyének a feltálalását, amelyet ő sütött meg. Érthető ugyan, ha valaki hetvenegy éves korában nem nagyon várhat sosem látott világtájak megismerésének újabb alkalmára, ám ha meggondoljuk, hogy Euwe a nemzetközi sakkszövetség elnökeként kapott meghívások élvezéséért mulasztotta el elnöki kötelességeit, magatartását ragyogó példaképül sem állíthatjuk senki elé.
Nagy kő gurult le a szívünkről, amikor több mint két hónapi árverés és alkudozás, fondorkodás és vádaskodás, huzavona és csűrés-csavarás után, a nemzetközi sakkszövetség, a küzdő felek és szervezők képviselőinek negyvenórás tárgyalása eredményeként, Amszterdamban mégiscsak aláírták a szovjet világbajnok és az amerikai sakkóriás bajvívásáról a megállapodást.
Az amszterdami megállapodást követő események is kevés jóval biztattak. A szeszélyes amerikai sakkóriás egyetlen hetet sem bírt kivárni, hogy ne álljon elő egy még újabb és képtelenségében minden korábbin túltevő követeléssel: kívánságainak megtagadása után megsürgönyözte mind az izlandi, mind a jugoszláviai szervezőknek, hogy sem Reykjavíkban, sem Belgrádban nem hajlandó megmérkőzni Szpasszkijjal, majd haragjában útilaput kötött a talpára az Egyesült Államok egész sakkszövetségének.
*
Az apa nélkül, jobbára négy fal magánosságában felcseperedett Bobby számára alig hatéves korától a sakktábla lett az egész világ. Kiskorú volt, amikor sakkrajongása miatt, nemcsak kibékíthetetlenül összekülönbözött, hanem elköltözött szülőanyjától is; sorozatos kiábrándulások után vált mindenkivel szemben bizalmatlan, magába zárkózott fiatalemberré, így aztán el sem lehetett gondolni, hogy életének legnagyobb próbatétele előtt lemond jól bevált szeszélyeiről, a lehető legtermészetesebb, hogy végsőkig kiélezte a világbajnoki erőpróba előcsatározásait.
Botvinnik és Szpasszkij világbajnoki tekintélyükkel meggyőzően állítják, hogy amilyen erélyesek és kockázatosak, éppolyan következetesek és átlátszóak Fischer sakkhúzásai. A világbajnoki próbatételt megelőző követelései és kötözködései az utolsó kétkedőt is meggyőzhették, hogy amilyen erélyesek és kockázatosak, éppolyan szövevényesek és átláthatatlanok Bobby sakkozáson kívüli csatározásai.
Amikor elégedetlenségében az Egyesült Államok egész sakkszövetségének felmondott, mindenkiben meghűlt a vér. Elvakult hívei éppúgy, mint a sikere érdekében mindenre kész Edmondson megrémültek, hogy bálványuk nem is akar megmérkőzni Szpasszkijjal; volt segítőtársa, Evans nagymester úgy nyilatkozott, hogy Bobby meg akarja mattolni önmagát.
Senki sem tudta megérteni, hogy a szeszélyes amerikai sakkóriás ezúttal talán túl sokat kockáztat, de kívánt célját mindenesetre elérte: nemcsak Szpasszkij idegeit sikerült felborzolnia, hanem hónapokkal a kezdet előtt sötét fellegeket vont a bajvívás ege fölé. S ha a Nemzetközi Sakkszövetség elnöke csak jámborul fenyegetőzik, hogy megvonja játékjogát, a Szovjet Sakkszövetségben már komolyan latolgatják, hogy a világbajnoknak másvalakivel kell majd megmérkőznie. Őt viszont megszilárdítják önbizalmában kötözködései. „Lám, mennyire ugrándoznak körülöttem, milyen boldogok, hogy minden szeszélyemet teljesíthetik! Ki merné kétségbe vonni, hogy én vagyok a földkerekség leghatalmasabb sakkozója, amikor mindenki úgy táncol, ahogyan én fütyülök!“ – áltatja önmagát.
A gátlásokkal küzdő Fischer számára ellenfelei nyugtalanításánál is fontosabb önbizalmának megszilárdítása, hatalmas tudásánál és törhetetlen küzdőszelleménél is nagyobb önbizalmat nyújt számára szeszélyeinek világsikere.
Így látva a dolgot, fölmerül bennünk az a gondolat, hogy tehát Szpasszkij, aki nem gáncsoskodik, hátrányosabb helyzetben van. El is vethetjük nyomban ezt a hebehurgya feltevést, hiszen siralmas annak a helyzete, akinek fogásokra van szüksége, hogy mindenkinél különbnek hihesse magát. Épp Szpasszkij rendíthetetlen belső egyensúlya nagyobb önbizalmának a legfőbb bizonyítéka: önmaga túlbecsülésében és az üzleti lehetőségek félreismerésében határtalan a szeszélyes amerikai sakkóriás gyermetegsége.
Szkopljéban, 1967 nyarán támadt Fischernek az a lángelméjű gondolata, hogy gumibélyegzőt készíttessen az aláírásáról. „A másolatot dinárért, az eredeti aláírásomat azonban csakis dollárért adom!“ – mutogatta széles mosollyal az elkészült bélyegzőt. Marie mesternek mégis adott puszta barátságból két aláírás-másolatot.
S azt még ha meghökkenve is, de mosolyogva szemlélte, hogy Minié mester azon nyomban elcserélte az egyik gumibélyegzős aláírást egy ropogós ezresért. Hanem amikor Bükié mester is egy ezrest nyomott Marié markába a másik aláírás-másolatért, egyszerre elkomorodott. Pedig, a tréfa java még csak azután következett.
– Hallja-e, Bobby, igazán kölcsön adhatná nekem legalább egyetlen éjszakára ezt a gumibélyegzőt! – nyújtotta kezét komoly képpel Marie.
– Mi nem jut eszébe! Csak nem fogom tűrni, hogy maga az én bőrömön meggazdagodjék! – dugta zsebébe hirtelen a bélyegzőt, s fordított hátat felháborodva a szeszélyes amerikai sakkóriás.
A legjobban nyilván akkor rökönyödött volna meg, ha meglátja, hogy távozás után Marie mindkét mestertársának visszaadta az ezresét anélkül, hogy eszébe jutott volna visszakérni Bobby gumibélyegzős aláírásait.
A Nemzetközi Sakkszövetség szabályzata tizenhatezer svájci frankot, tehát mintegy négyezer dollárt ír elő a világbajnoki párosmérkőzések díjalapjául. Ha meggondoljuk, hogy Szpasszkij és Fischer bajvívásában ennek a kikötött díjalapnak a tizenháromszorosát – 51 937 dollárt – biztosítják a vesztesnek is, akkor kapzsiságnak találják a szeszélyes amerikai sakkóriás még nagyobb követelőzéseit. Fischer azonban feltételezi, hogy ott, ahol százezres díjalappal dobálóznak, a dollárok millióit vágják majd zsebre a szervezők, így aztán, ha nem is tudjuk megbocsátani, de talán mégis megérthetjük afölötti háborgását, hogy mások akarnak megtollasodni az ő szakadatlan munkával elért tudásán és válogatott fogásokkal kiharcolt világhírén!
Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.
