Bennünk is megállt az ütő, amikor elolvastuk azt a bolondos hónaphoz illő, április elseji híradást, hogy a belgrádi szervezők is lemondták a szovjet világbajnok és az amerikai sakkóriás páros mérkőzésének a vállalását. Ennek már a fele se volt tréfa; szervezők nélkül mégsem valósulhat meg semmilyen bajvívás.
A visszavonulás nagy okát abban találjuk meg, hogy a televíziós közvetítéshez szükséges, igen költséges készülékek megrendelését sem akarták véglegezni a nagyon kétes és kényes helyzetben. Ha számbavesszük, hogy a díjalap felének megfelelő 76 000 dollárt már letétbe helyezték a nemzetközi sakkszövetségnél, az első beszerzésekre és útiköltségekre is elköltöttek 10 000 dollárt, minden szükséges készülék megvásárlása további 35 000 dolláros befektetést igényelt; a páros mérkőzés teljes költségvetése tehát mintegy 200 000 dollárra rúgott, nagyon megérthetjük a vállalkozókat.
Aludva egyet első, igazi ijedelmünkre is, újra bizakodással tekintettünk a világbajnoki páros mérkőzés megvalósulására. Hiszen az izlandi szervezők nem csatlakoztak belgrádi társaik lemondásához; ők nem is annyira közvetlen keresetre számítottak, mint amennyire államuk népszerűsítésére hivatkozva találtak anyagi támogatást.
A legnagyobb gondot tehát mégis Fischer magatartása okozta: az, amiért továbbra sem tartottuk érdemesnek fájdítani a szívünket. Az amszterdami megállapodás mellett került ugyanis még vagy féltucat nyomós biztosítéka a páros mérkőzés megvalósulásának.
A megvalósulás első és legnagyobb biztosítéka természetesen az, hogy Szpasszkij is, Fischer is forrón vágyik, pályafutásuk legnagyobb próbatételeként, ha szorongással gondol is erre a sorsdöntő bajvívásra. Mintha mégis másféle cél lebegne mindkettőjük szeme előtt. Fischer, aki nemcsak fennen hirdeti, hanem a sakkozók és nem sakkozók milliós tömegeivel gyönyörűen el is hitette, hogy ő a földkerekség leghatalmasabb sakkozója, inkább csak a világbajnoki cím dicsőségében kíván sütkérezni. Szpasszkij, a világbajnokság uraként, inkább azt kívánja igazolni, hogy mégis ő és valóban ő a földkerekség leghatalmasabb sakkozója. A másik biztosíték az, hogy mindketten jogos reménységgel tekinthetnek bajvívásuk elé. Szpasszkij, bár egyiküket sem söpörte le a tábláról, párosmérkőzéseiben igen meggyőzően diadalmaskodott a földkerekség legkiválóbb nagymesterei – Keresz, Geller, Tal, Larsen, Korcsnoj és Petroszján – fölött. Eddigi öt játszmájukban, két döntetlen mellett, háromszor megverte Fischert is – a világbajnoknak tehát a legkisebb oka sincs a borúlátásra.
Fischer, bár a világbajnoki címétől megfosztott Petroszjánnal már hasonlíthatatlanul könnyebb dolga volt, mint Szpasszkijnak; Tajmanov és Larsen elleni páros mérkőzései elsöprő diadalaival, a világversenyeken kivívott hatalmas győzelmeivel, derűlátással tekinthet erre a legnagyobb próbatételére is. Eddig Szpasszkijjal szembeni kudarcaira is megtalálhatja azt a sakktörténelmi biztatást, hogy világbajnoki páros mérkőzésükig Aljechin sem nyert egyetlen játszmát sem Capablanca ellen, mégis 6:3 arányban győzött párosmérkőzésükön.
A harmadik biztosíték az, hogy ha Bobby egészen a múlt évben megkezdődött világbajnoki vetélkedésekig abban reménykedett, hogy rendkívüli erejének elismeréséül jogot kaphat a világbajnokkal való közvetlen erőpróbára, többé nem áltathatja magát semmilyen külön jog reménységével; végig is küzdötte az előcsatározásokat. Maga is tudja, mindenki gyávaságnak tekintené, ha épp a legnagyobb próbatétel elől futamodna meg; nagyon sok várakoznivaló ideje sem maradhat, hiszen már életének a harmincadik esztendejébe lépett idén.
Azokban a napokban, amelyekben legmagasabb hullámokat vertek a kétségek Fischer szándékai felől, öreg barátom, az ősz hajú sakkmester, így latolgatta a helyzetet: – Nem tudhatom, valóban ki akarja-e kerülni ezt a legnagyobb erőpróbát, mint ahogyan azt sem tudhatom, valóban legyőzhetné-e Szpasszkijt is az amerikai sakkóriás. Olykor mégis azt gondolom, izgága lényéhez a legjobban valóban az illenék, ha valamilyen ürüggyel kitérne a világbajnoki erőpróba elől, ha mindörökre a lázadók vezére maradna, de királyává sohasem válna a sakkozásnak Bobby.
Nem, nemcsak azért, mert veresége mélységesen kiábrándítana bennünket, hanem azért is, mert a sakkozás világbajnokaként nem maradhatna többé ilyen nyugtalanítóan érdekes egyéniség, ilyen varázsos vonzású garabonciás. Szemernyi rosszindulat nélkül állítom, hogy az ő lényéhez a lázongás illik a legjobban, és végképp nem illik a legnagyobb siker. Igen, Fischer a legjobb választás tudatával tehetné azt, amire Nimzovics nagymester fanyar megadással szánta el magát, ezt nyomtatva a névjegyére: a sakkozás örökös világbajnokjelöltje.
Annyiban magam is osztom öreg barátom véleményét, hogy Fischer, az amerikai aszfaltdzsungel magános farkasaként, sokkal többet kockáztat ezzel a sorsdöntő erőpróbával, mint a világbajnok. Az amerikaiak, nemzeti hősüket látva benne, készek minden szeszélyét kielégíteni, semmilyen áldozatot sem sokallnak végső sikere elősegítésére. Ám ha a világbajnokságot mégsem sikerülne elhódítania, akkor becsapottnak érezve magukat, éppolyan könyörtelenül hátat is fordítanának neki.
A legkeservesebb mégis az, hogy Fischer annak a fonák tömegeszménynek az ihletett megtestesítője, aki nem is annyira az erényeivel, mint amennyire az elferdüléseivel lelkesít. Hatalmas munkabírásáról, törhetetlen küzdőszelleméről vajmi kevés szó esik; annál lelkesebben emlegetik kifogyhatatlan kötözködéseit, telhetetlen követelőzéseit.
Legkevésbé elvakult rajongói fogják megbocsátani kudarca esetén, hogy ábrándjukból ismét a rideg valóságra kellett ébredniük; hogy a révült bölcselők eszményképéből immár a füzetes képregények legnagyobb hősévé népszerűsödött emberfeletti ember – az, akihez valami módon mindnyájan szeretjük hasonlónak hinni magunkat – mégsem létezik.
Szpasszkij, a szovjet sakkozás legkiválóbb képviselőjeként, sem a honfitársai szemében, sem a nagyvilág előtt nem nyerhet túl sokat, ha győzedelmeskedik, mint ahogyan el sem veszíthet mindent, kudarca esetén. Hivatalosan ugyan szörnyen büszkék lesznek rá a hazájában, ha igazolja a szovjet sakkozás felsőbbségét, megakadályozza a világbajnokság elorzását. Azonban Fischernek is akadnak megszállott rajongói a Szovjet Szövetségben; az ifjú Balasov nagymester fejből tudja valamennyi játszmáját, értekezést írt alkotóművészetéről.
Veresége esetén viszont még mindig megmaradna a szovjet sakkozás egyik legkiválóbb képviselőjének; sem a társadalmi helyzete, sem az anyagi sora nem változna.
Ennek ellenére sem gondolhatjuk, hogy Szpasszkij számára csaknem mindegy, mi lesz Fischerrel vívandó páros mérkőzésének a kimenetele. Ha másokból nem váltana ki mélyebb érzelemhullámzásokat, neki magának annál döntőbb jelentőségű, hogy mindenkinél különb voltát igazolhassa. Bár még ebből a szemszögből is előnyösebb a helyzete, mint a Fischeré. A kiegyensúlyozott Szpasszkij kisebb megrázkódtatással viselné el a világbajnokság elvesztését is, megmaradna az a vigasza is, hogy ha el is vesztette, de ki is vívta a világbajnokságot. A belső gátlásokkal küzdő, az egész világgal hadilábon álló Fischert a teljes összeomlás veszélye fenyegeti, ha a világbajnokságot mégsem sikerül megkaparintania.
Megjelent A Hét III. évfolyama 19. számában, 1972. május 12-én.