A kolumbiaiak számára az orosz-ukrán háborúskodás fejleményei nem kiemelt fontosságúak: a több évtizedes folyamatos belháború (a bal- és jobboldali gerillákkal, a kábítószer-üzlet fenntartóival) eltompította együttérzésüket a világ más részein háborúskodó szenvedőkkel; Európa amúgy is messze van, Ukrajnáról meg csak néhány kifinomult érdeklődésű értelmiségi hallott eleddig.
Ezért is csodálkoztam, hogy egy-két napig tele volt a kolumbiai sajtó az Ukrajnában zsoldoskodó honfitársak ügyeivel (akiket az ukrán katonatisztek – úgymond rasszista alapon – sértegettek). Később a női labdarúgó világbajnokságon jól szereplő hazai csapattal kapcsolatos tudósítások elvonták az olvasói figyelmet az ukrajnai fejleményekről… Néhány háttéranyag azért elkészült Bogotában, ezek alapján írtam jelen összefoglalómat, hogy segítsem kicsit eligazodni a magyar olvasót zsoldosügyekben….
Az alapkérdésre – hogy mit keresnek a kolumbiaiak Ukrajnában – egyértelműnek tűnik a válasz: elsősorban pénzt (ha nem is sokat, de megkereshetnek legalább havi két és félezer amerikai dollárt, ami kolumbiai viszonyok között nem elhanyagolható jövedelem). Vagyis, nem elsősorban ideológiai alapon utaztak a távoli országba, mint – mondjuk – annak idején a nemzetközi brigádosok, hogy kiálljanak a vártára Madrid határán… Azt a tudást adják el, az egyetlent, amihez értenek: a harci ismereteket. Katonák és gerillák jó három nemzedéke lövöldözött egymásra, sokan más („civil”’)
tevékenységgel nem is próbálkoztak eddigi életükben. A mostani – viszonylagos – béke viszont fölöslegessé tette e felhalmozódott speciális tudást, lecsendesedtek az egymást és a kormányerőket (no meg főleg a fegyvertelen vidéki parasztokat) irtó irregulárisok: a gerillák, s ezzel párhuzamosan csökkenteni lehetett és kellett a regulárisok – a kormánycsapatok, katonák, rendőrök – földuzzasztott létszámát is. Óhatatlanul kialakult egy – nem kislétszámú – „elbocsátott légió”. Akiket a társadalomba visszailleszteni nem egyszerű dolog: mihez kezdjenek ennyi – csak fegyverhez értő, a politikában, a gazdaságban, a kultúrában, a demokráciában eligazodni is képtelen – „polgár-társsal”…
A kormányzat nem volt/nincs fölkészülve a különleges probléma kezelésére – mit tegyen ekkora polgári értelemben szakképzetlen tömeggel? Segélyezni sem lehet őket a végtelenségig. Az őrző-védő vállalkozások is túltelítettek már… „Munkafelvételt” csak a narkóüzlet hirdet: nekik mindig szükségük van fegyverhez értő segítőkre – de az elbocsátott légió számára nem vonzó a csatlakozás a (szervezett) bűnözéshez.
Akik eddig a belháborúból éltek, munkalehetőség nélkül maradtak. Családjukkal együtt, megélhetési kilátások nélkül. A katonáknak-rendőröknek korábban az állam fizetett (elég jól), a gerilláknak pedig a narkóbizniszből cseppent le egy kis (elég sok) zsozsó. Helyzetüknél fogva (harci gyakorlatuk okán) árfolyamuk a nemzetközi zsoldospiacon egyre följebb kúszott, amivel sokan éltek is.
Ukrajna már a – mostani – háború elején kért (és kapott) katonai szakértőket, kiképzőket több országtól, köztük Kolumbiától is. Az első néhány tucatnyi kolumbiai leszerelt katona így került („hivatalosan”) az ukrajnai hadszintérre: segítendő például az aknamentesítésben vagy a harcászati felderítésben.
Ne feledjük: a kolumbiai (reguláris) fegyveres erőket évtizedek óta az USA készítette föl, elsősorban a narkógerillák elleni hatékony harcra. A gerillák pedig a napi, éles gyakorlatban sajátították el az alapvető háborús ismereteket. Ukrajnai ázsiójukat emelte az is, hogy bőrszínük nem volt túl fekete; a rasszizmust hagyományosan „művelő” ukránok körében egy – akármilyen jól kiképzett – afrikai vagy ázsiai zsoldosként sem rúghatna labdába. Még így, „kreolbarnán” is posványos előítéleteket váltottak ki az „árja” ukránokból…
Bár az érintettek (Kolumbia diplomatái, tiszteletbeli konzuljai) tagadják a „toborzást”, Latin-Amerikában szabadon terjesztették/terjesztik az ukrajnai „nemzetközi légiók” felhívásait és részletes ismertetéseit a csatlakozás mikéntjéről: a „harci tapasztalattal” rendelkező jelentkezőnek el kell jutnia valahogyan a helyszínre (a repülőjegy durván ezer dollár Ukrajnáig vagy legalább Lengyelországig, ez körülbelül tizenhárom millió kolumbiai peso, nagyjából egymilliós havi átlagbér mellett), ott meg kell keresnie az első toborzóirodát (bőven akad belőlük), és máris leszerződhet „internacionalistának”. Kézhez kapja első zsoldját (minimum kétezerötszáz USD-t, ebből akár lehet
hazautalni a családnak is), megkapja egyéni felszerelését (fegyver-lőszerellátmány, egyenruha, melyen kívánsága szerint föltüntethetik országa színeit is az ukrán alatt), betagolják egy ukrán katonai magasabb egységbe (ahol étkezéséről és egyéb ellátmányáról is intézkednek), és akár másnap már harcba is vethetik: nincs szüksége katonai kiképzésre, elég a parancsokat fegyelmezetten végrehajtania, ehhez sokszor tolmács se nagyon kell. A parancsokat ukrán tisztektől kapják, az ukrán hadsereg operációiban vesznek részt…
(A „Cambio” bogotái lap illusztrációi)
A zsoldosokat külföldi munkavállalókként, „nemzetközi önkéntesekként” kezelik, akik saját akaratukból vesznek részt a fegyveres konfliktusban. Akaratukat ukrán területre lépéskor írásban is megerősítik… A meginterjúvolt kolumbiai harcosok is
munkavállalóként jellemezték magukat… mint a viszonylag népes amerikai (USA) és európai (főként Spanyolország és Németország) megélhetési migráció tagjai. „Csak annyi a különbség, hogy mi háborús körülmények között dolgozunk” – mondta egy internacionalista.
Az egyik zsoldos arra a kérdésre, megérte-e az ukrajnai frontra kijönnie, ezt válaszolta: „Nagyon is. Nem kell otthon a munkanélküli segélyért kuncsorognom, bőven van pénzem, ez az ország (Ukrajna…) élhető, a lányok is szépek. És kicsit világot is látok…” A nyelvi gondok persze kezdettől jelentkeznek: az ukránok számára érthetetlen idiómán
kommunikáló „bajtársak” idegen test maradnak a harctéren is. Az orosz zsoldosok nem „idegen” légióként működnek: ők oroszok túlnyomó többségükben, beleértve a „piszkos tizenkettő” mintájára börtönökben verbuváltakat is… Az ukrajnai légiót sem nevezik „étranger”-nak, mint a franciát: „nemzetközi” a jelzője. A „faji” megkülönböztetés is jelen van (kis mértékben) – de a világsajtóban tiszavirág-életű szenzációnak számító ukrán-kolumbiai összetűzés messze nem kapott akkora figyelmet, mint a Prigozsin-féle zsoldossereg Putyin-ellenes lázongása…
A Kolumbiából érkezettek érzik azt is, hogy az elhárítók számára ők eleve gyanúsak a feltételezett narkó-kapcsolataik miatt. Vannak olyan értesülések, miszerint a kábítószer-bárók „beépítették” embereiket a zsoldosok közé, hogy USA-ellenes harci tapasztalatokkal gazdagodva térjenek haza…
A honvágy (Kolumbia túl messze van…) is komoly gondot jelent, egyik oka lehet annak, hogy a külföldi zsoldosok körében a (zsoldos-)szerződésüket felmondani kívánók, a dezertőrök, a magukat az oroszoknak megadó kolumbiaiak száma átlag fölötti.
Az ellenség (az oroszok) hozzáállása is elriasztó tényező: a külföldieket (azaz: a nem ukránokat) eleve terroristaként kezelik, akikre a nemzetközi (például genfi hadifogoly-védelmi) egyezmények nem vonatkoznak.
A kolumbiai lapok szerint jelenleg mintegy ötven honfitársuk zsoldoskodhat Ukrajnában. Ha hinni lehet az egyik sajtónak nyilatkozónak, eddig legalább huszonöten elestek már
(ezzel a zsoldosok veszteséglistáján a negyedik helyen állnak, a grúz, amerikai és belorusz „kollégák” mögött).
A zsoldosok egyik harcoló félnél sem jelentenek döntő tényezőt, de bizonyos
hadműveleteknél számolnak velük mint könnyebben föláldozhatókkal…
A kolumbiai közvélemény nem támogatja a külföldi „katonai munkavállalást”, a bloggerek hazahívják honfitársaikat Ukrajnából, de továbbra is számítani lehet magukat zsoldosként érvényesítőkre.
Amíg van háború (és az mindig van valahol), addig zsoldos is lesz…
Forrás: A Cambio bogotái lap
