Az a tény, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik ehhez a térséghez a legtöbb szatmári lakos számára evidencia, még akkor is, ha sokan közülük nem ismerik a részleteket, olykor az időpontokat sem. Gyakran találkozni olyanokkal is, akik Kölcsey 1848-as múltját emlegetik, pedig akkortájt a Himnusz szerzője már tíz éve halott volt.
A XIX. század második felében még élénkek voltak az emlékek, olyanok is éltek Szatmárnémetiben, akik ismerték Kölcsey Ferenc vármegyei jegyzőt, országgyűlési képviselő, költőt, az eltiportak jogainak szószólóját. Halálnak 50. évfordulója kapcsán született a döntés, hogy emlékművet, szobrot állítanak neki a város főterén, a tornyos házzal szemben, ahol egy ideig dolgozott. Gyűjtés indult, hatalmas volt a polgárság lelkesedése, ennél lényegesen kisebb az adakozási szándék, valamint a jártasság a szoborállításban. Szobrász kellett volna, de nem volt senki a közelben. Ahogyan azt a székesegyház esetében is láthattuk, az előző évtizedekben, jórészt külföldi (itáliai, osztrák, német) festők, szobrászok kaptak megrendeléseket Magyarországon, a szobor a kitűzött időpont előtt mégis elkészült.
Bagossy Bertalan 1911-ben adta ki a Szatmármegyei Gazdasági Egyesület történetét (Szatmárnémeti, Pázmány-Sajtó), ebben részletesen tudósít a szobor megrendelésének, felavatásának történetéről, körülményeiről.
A szoborállítás gondolata a jegyzőkönyvek tanulsága szerint először 1863 szeptemberében merült fel, szorgalmazója, a pénz gyűjtője Gyene Károly, a Szatmármegyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Ő rendelte meg a mellszobrot Budapesten Gerenday Antal (1818-1887) műhelyében.
Gerenday Antal szobrászművész volt, a Kerepesi út végén sirkőtelepet tartott fenn. Azt, hogy ez a műhely elsősorban sírköveket, síremlékeket készített, nemcsak a művészeti lexikonok adataiból tudjuk, több síremlék található térségünkben is, többek között Máramarosszigeten a római katolikus temetőben 22 alkotásukat lehet látni. Az is igaz, hogy ezek bár ugyanabban a műhelyben, de kicsit később, jórészt 1900 körül készültek.
A Kölcsey-szobrot hat ládába csomagolva Debrecenig vasúton, innen Szatmárig szekereken szállították. Az avatóünnepségnek országos jellege volt, hiszen több vármegye, a Tudományos Akadémia, országos tudományos- és művészeti társaságok képviselői is Szatmárra jöttek ebből az alkalomból. Sajnos nincs elfogadható minőségű felvételünk erről a szoborról, helyette álljon itt egy korabeli leírás, Bagossy Bertalan fentebb már említett könyvéből: „Kockaalakú talapzaton emelkedik föl fényes szürke porosz gránitból egy vedome sugároszlop, melynek tetején díszlik a legtisztább carrarai márványból faragott hófehér mellszobor. Az arcvonásokon ott ül a lelki fenség s az a szelíd nyugalom, mely életében a nagy embert jellemezte. Arccal a tornyos megyeház felé fordul, hol erejének javát kifejtette.”
Az ünneplő, szoboravató társaság délben a Zöldfa fogadóban (ez a mai „fehér ház” helyén állt) valamint a Korona Szálló vendéglőjében (a Művészeti Múzeummal szemben) fogyasztotta el a díszebédet. A mozsárágyú dörgésével, tűzijátékkal kísért felvonulás a város akkori legdíszesebb, legforgalmasabb utcáján, a Széchenyi utcán (a püspöki palota utcája) zajlott a főtértől a Sétatérig. Az utóbbi nagyjából a Megyei Múzeum melletti park területén helyezkedett el, ez a város első nagyobb sétálóhelye volt.
A szoborállítás és az ünnepség 4000 forintba került, a gyűjtés összege 2652 forintot és 70 krajcárt tett ki. A különbözet jelentős részét Gyene Károly saját vagyonából fedezte.
Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ez még igazi köztéri szobor, formája, karcsúsága miatt inkább síremléket idézett. Ezt a jelleget tovább fokozta a talapzatot körbe vevő vasrácsos keret. Erre természetesen szükség volt, hiszen a forgalmas, zsúfolt piactér nyüzsgésétől védeni kellett ezt az alkotást. Mivel nem igazán érvényesült az akkor még csupasz téren, 1902-ben áthelyezték a Láncos-templom előtti kis parkba.
Ha összehasonlítjuk a XX. század legelején és a húszas években készült felvételeket, képeslapokat a Láncos-templomról, azonnal feltűnik, hogy az utóbbiakról hiányzik a Kölcsey-szobor. Ezt nem a fák sűrű lombja takarja, hanem az impériumváltáskor a szobrot lefejezték, a maradványait pedig átköltöztették a templom mögötti kis térre. Évtizedekig állt ott az intolerancia, az értelmetlen agresszivitás mementójaként, e sorok írója az ötvenes években a református gimnázium (akkor Fiúlíceum) tanulójaként naponta látta. Többek között az ilyen emlékek erősítik meg az emberekben a hagyományok tiszteletét. Erre a kommunista vezetők is ráérezhettek, mert a későbbiekben, csendben, váratlanul eltüntették a csonka szobrot. A múzeum tulajdonába került, a talapzat, oszlop, mellszobor maradványa jelenleg a Vécsey-ház (Művészeti Múzeum) udvarán látható.
A nagyobb közösségek számára fontos jelképek elpusztíthatatlanok. A szatmári magyarság elsőrendű feladatának az 1989-es változások után, az érdekképviselet megteremtése, a magyar nyelvű középiskolák újra alakítása mellett a Kölcsey-szobor újra állítását tekintette. Ez 1991-ben meg is történt, több ezren vettünk részt azon a megható ünnepségen, amikor leleplezték az újraállított Kölcsey-szobrot, Lakatos Pál szatmári származású szobrászművész alkotását. Ahogyan az első szoborállításnak a mindenese Gyene Károly volt, ennek is volt lelkes kezdeményezője, élharcosa, szószólója Ligeti L. Zoltán tanár úr személyében, aki a szatmári Kölcsey-kultusz egyik legkövetkezetesebb ápolója volt. Ő őrizte hosszú ideig a szatmári Kölcsey-relikviákat, a Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség megalapítójaként, tiszteletbeli elnökeként azt javasolta, hogy a véndiákszövetséget is Kölcsey Ferencről nevezzük el. Többen kifogásolták ezt, azzal az indoklással, hogy Szatmáron már van Kölcsey-szobor, Kölcsey Kör, Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Miért viselje akkor ugyanezt a nevet a véndiákszövetség is? Ligeti elmosolyodott és nagyon röviden válaszolt: csak! Azóta így hívják.
Maga a szobor harmonikus formavilágú, klasszicista példákat idéző, egységes, kiváló munka, amely nem annyira a hasonlóságot, sokkal inkább Kölcsey szellemiségét sugározza. A szoboravatás óta többször, többektől elhangzott az a kijelentés, hogy a szatmáriaknak nincs szüksége még egy lehajtott fejű szoborra. Megítélésem szerint ez a lehajtott fej telitalálat, az „eltaposott jogokért” aggódó, a napi küzdelmeket is átérző hazafi magától értetődő, természetes mozdulata, amely ugyanakkor takarja, rejti a költő szemhibáját is.
Lakatos Pált először a régi szobor felújítására kérték fel, ezt ő akkor technikailag megoldhatatlannak tartotta, helyette inkább készített egy sokkal jobbat, amelyet a szatmáriak úgy tűnik, hamar elfogadtak. Honnan gondolom ezt? A szokásos koszorúkon kívül szinte mindig van rajta friss virág és előtte gyakran lehet látni fényképezkedő véndiákokat, vagy külföldön élő és hazalátogató egykori szatmáriakat. Eredetileg pályázattal szerették volna eldönteni a kezdeményezők azt, hogy ki készítse el a szobrot, de amikor Ligeti meglátta Lakatos szobortervét, csak ennyit mondott: „nincs szükség pályázatra, ez marad”.
A szobor patinázott gipsz változata egy ideig a főgimnázium tanári szobájában állt, innen került későbbi helyére, a földszintre, a tanári feljáró közelébe. Jelenleg az új iskolaépület előcsarnokában látható.
