Három évtizede történt: 1991. június 25-én – a világ nem kis meglepetésére – jelentették be Zágrábban és Ljubljanában, hogy Horvátország és Szlovénia kiválik Jugoszláviából. Ezzel elkezdődött a 23 milliós ország szétesése. Az, aminek ösztönzését Hans-Dietrich Genscher, az akkor már egyesült Németország – ma már tudjuk – a világ történelméből is kihagyhatatlan külügyminisztere élete nagy baklövésének nevezte: mert hogy ezzel lendületet adott az akkor Mihail Gorbacsov vezetésével még létező Szovjetunió szétbomlásának.
Ami nélkül mai korunk aligha lehetne olyan, amilyenben élünk…
Szlávok – de déliek! A Balkán szláv világa már e sajátos kettős vonás okán is mindig bonyolult volt, s ha lehet, lett még bonyolultabb az ezredfordulót megelőzően és azóta! Ennek jegyében is emlegették Jugoszláviát olyan országként, amelyet az államot alkotó népek egymással szembeni ellenszenve és irigykedése tartott össze. Ez a mélységes igazság a leghitelesebben 1991– 92-ben bizonyosodott be: amikor Jugoszláviát ugyanezek az érzelmek szétrobbantották. Ma pedig hol itt, hol ott nem tudják, örüljenek-e annak, hogy nincs Jugoszlávia, vagy inkább sajnálkozzanak azon, hogy nincs?
Ebben a sajátos világban a horvát születésű Joszip Broz úgy lett jugoszláv Titová a világ számára, ahogy a grúz Joszif Visszarionovics Dzsugasvili szovjet Sztálinná a XX. század mindmáig ható zűrzavarában. A politika szülte és tépázta is meg az új nevüket: ahogyan a század szülte Szovjetunió és Jugoszlávia államiságát is…
Nagyúr volt. Forradalmár nagyúr, aki szembeszállt az eleve ellenség Hitlerrel épp úgy, mint a sokáig barát és szövetséges Sztálinnal. Az utóbbiért lett sok egyéb, nem éppen dicsérő jelzői szóhalmaz részeként „láncos kutyává”. Ennek a hatásait akkor mi is naponta éreztük a bőrünkön, hiszen a kis Magyarország minden pontja közel volt a szomszédos Jugoszláviához. Amikor egyetemista katonaként 1955-ben a dunántúli Lenti helyőrségében szolgáltam, a harci gyakorlatokon a feltételezett ellenség még mindig hol nyugat (Ausztria), hol meg dél (Jugoszlávia) felől érkezett. Pedig akkor Sztálin már jó két éve bebalzsamozva feküdt generalisszimuszi uniformisban a Vörös tér mauzóleumában. S Moszkva – meg persze Budapest is – közben már próbálkozott a meglepően erősnek és magabiztosan makacsnak bizonyult Tito és az ő jugoszlávjai békítgetésével.
Mert nekik lett vitathatatlan nagyuruk – még azoké is, akik sem őt, sem a rendszerét nem szerették. Sokan (azóta alaposan megtanulhattuk) tulajdonképpen azt az államkolosszust sem érezték szívből magukénak, ami az első világháború után született és a keresztségben – 1918-at követően évtizedes töprengés eredményeként – Jugoszlávia nevet kapta. De Sztálin parancsaihoz végkép nem akartak igazodni és az általa kiépített birodalomhoz sem akaródzott csatlakozniuk. S mert Tito vállalta a kiátkozást és az eleve kilátástalannak ítélt harcot (ahogyan az előzőt is, Hitler és annak mindenféle támogatói ellen), ezért akkor maga mögött tudhatta az országát. Ami – tudtuk, tudjuk – Európa keletebbik felében finoman szólva ritkaságszámba ment.
Magamra vállalhatnám az előző bekezdés nyers igazságsorozatának lényegét, de annak szerzője más: Kocsa Popovics. Miért nyílt meg, mindezek ennyire őszinte megfogalmazásával egy tizenkilenc éves, újságírást tanuló magyar egyetemista fiatalember előtt, akit akkor látott életében először (és utoljára), már biztosan soha sem fogom megtudni.
1956 nyarán történt, a világpolitikában – a kiváló orosz író, Ilja Ehrenburg művész-szerzői közreműködésével – „olvadásnak” nevezett korszak napjaiban. Ennek „szélárnyékában” és a szerbiai Hódságon (Odzaci) elő nagybátyám, keresztapám, Lukács János mérnök társaságában uzsonnáztunk Dubrovnikban, a már akkor is legendás tengerparti öreg kávéház egyik asztalánál. János bátyám láthatóan meglepődött valamin. Egy pillanatig töprengett, majd megbökött.
– Nézz jobbra! Biztos: a szélső asztalnál ülő férfi Kocsa Popovics – súgta, s meghökkent, hogy ez engem nem hökkentett meg. – Nem tudod? Ő itt az egyik legfontosabb ember, tábornok és Tito külügyminisztere.
Ennyi ismeret már hatott. Ifjúkorom mentsége, hogy csak ekkor ugrott be, már olvastam a nevet, s viselőjéről is hallattam hideget-meleget egyaránt, a hírek dátumától függően. Ismereteim így is bizonytalanok voltak (később persze utánanéztem: 1908-ban született, a Sorbonne-on tanult, részt vett a spanyol polgárháborúban, 1941-től pedig Tito partizánháborújának egyik szervezője volt, majd vezérkari főnök és 1953-tól külügyminiszter), de elegendők ahhoz, hogy szó nélkül felpattanjak és az asztalához lépjek. Udvariasan meghajoltam, és villámgyorsan, nehogy bárki megakadályozzon, megmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s hogy újságírónak készülök. Angolul beszéltem, mert a magyaron kívül akkor ez ment a legjobban, és természetesnek vettem, hogy egy diplomatának ismernie kell ezt a nyelvet.
– Szeretném, ha beszélgethetnénk. Nagyon zavarja, amit kérek?
Mindehhez kevesebb kellett egy percnél. Ma már világos: nem igazán tudtam, mit cselekszem. Az intellektuális arcú, középkorú, ám annál fiatalabbnak tűnő szerb rám csodálkozott ugyan, de nem zavart el.
– Üljön le – mutatott az egyik szabad székre, majd odaintett egy, a közelben álló magas férfit (most jutott eszembe, hogy ekkora hatalmasságnak testőre is van, s már az akcióm kezdetén elkaphatott volna) és utasította.
– Hívja ide a gyerek társát.
Nagybátyám sápadtan odajött és zavartan mentegetőzött, szerbül (orosz ismereteim alapján értettem): Elnézését kérem, nem tehetek róla. Felugrott, amikor megmondtam neki, ki ül itt. Nem tehetek róla. A vendégem, az unokaöcsém. Én idevaló mérnök vagyok, jugoszláviai, a Vajdaságból.
Nem szaporítom a szót. Popovics valamiért jókedvében volt. Megadta az elnézést, s csak annyira faggatott ki, hogy megkérdezte: miért érdekel, amit ő mondhat. Jobb híján azt feleltem:
– Mert Tito barátja. Ezen elgondolkozott. Aztán beszélni kezdett, szerbül. Nem várt kérdésre, és egy szuszra elmondta, amit már leírtam: Titoról, a nagyúrról. Keresztapám fordított, én jegyzeteltem, ő nem kifogásolta. Sőt folytatta, mintha csak szükségét érezte volna, hogy mindent a lehető legjobban megértsek.
– Ez különös világ. Hat köztársaság, öt nép, négy nyelv, három vallás, két írás, és mindez egy ország, Jugoszlávia. És ez nem elég: Szerbiának van két autonóm tartománya, rengeteg kis nemzetiséggel, köztük a magyarral, és számtalan nyelvvel. A három fő vallás mellett pedig létezik például a zsidó, s még írásból is többet használunk a kettőnél, a cirillnél és a latin betűknél: a Koránt arabul, a Bibliát meg héberül is írják. De azért ez mégis egy: Jugoszlávia.
Fagylatot rendelt mindenkinek, s amíg a pincér ezt meghozta, hallgatott. Amikor azt hittem a csönd igazában azt jelenti, vége, intett, türelem. Hosszú volt a szünet, De amint a pincér végre letette a kelyheket, ő folytatta a mondandóját. Ugyanazt, amit eddig, mégis másként.
– Nálunk például a szlovén Kardelj barátom kigondol valamit. Nagyon csavaros az agya. Legalább egy nap kell, hogy a többiek – maguk a szlovének, a horvátok, mi szerbek és például az itteni magyarok – sorra megértsék, mit is mondott igazán. Tito éppen a folyton járó eszéért szereti. Sztálin pedig azt sem tudta elviselni, hogy Tito az ilyen embereket szereti, mi meg Titot, mert pont olyan, amilyen. Egy horvát, aki Szerbiában töltötte életében a legtöbb időt, de ma minden köztársaságban és tartományban van otthona.
Amilyen váratlanul elfogadta az odatolakodásomat, épp oly hirtelen gyorsasággal búcsúzott. De ezzel is meghökkentett.
– Fiam, köszönöm, hogy hallani akart.
Már a kezét nyújtotta, amikor eszébe jutott még valami.
– Titonak van egy testvére Magyarországon. Ha alkalma adódna, tudassa vele, hogy Joszip gyakran emlegeti…
Más, nem kevésbé fontos tudnivalókat Jugoszláviáról Horn Gyulától gyűjtöttem be – aki akkor még beosztott követségi titkárként dolgozott, ki gondolta volna, merre visz később az útja –, amikor 1967-ben az MTI tudósítójaként Belgrádba költöztem. Még nem töltöttem el huszonnégy órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.
Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme, a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.
Horn Gyula tanított meg arra is ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?
Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árut és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatokat valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.
– Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottjaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják.
Tito testvérével (ő csak a Broz családi nevet használta) egyébként később találkoztam egy percre a Keleti pályaudvaron, amikor a belgrádi marsall-pártelnök-államfő 1956 után először hivatalosan Magyarországra látogatott. Én a Magyar Nemzet színeiben ácsorogtam a téren, s egy kollégám hívta fel rá a figyelmemet. Olyan volt, mint zömmel a többiek: szerény kopottságában is méltóságteljes. Egy volt az akkori vidéki magyarországiak közül. Odaléptem és elmondtam, kivel beszélgettem néhány éve róla. Megerősítette, néha leveleztek a fivérrel, aki egy-egy magyar mondatot is írt: nyilván bizonyítékként, hogy nem felejtette el teljesen a nyelvet.
Tito akkor annak a Kádár Jánosnak volt a vendége, akire ő is igent mondott 1956 november legelején Hruscsovnak. Amikor az akkor még viszonylag újnak számító szovjet vezér Brionin – már jó ideje hiteles forrásokból tudja a világ – elsőként Rákosi Magyarország élére való visszahelyezését hozta szóba (sejthetően nem gondolta komolyan), Tito kemény nemmel elutasította. Nyikita Szergejevics utána Münnich Ferencet ajánlotta, amire azzal reagált: „Nagyon megszokta, hogy azt kell tenni, amit maguk parancsolnak”. Hruscsov ezen meghökkent majd kimondta:
– Kádár János?
Tito rábólintott. Kádár pedig a brioni tárgyalások közben – eltűnt a budapesti Parlamentből…
Úgy hozta a sors, hogy a családom legendáriumában néhány évvel később még egyszer felbukkant Kocsa Popovics. Keresztapámék vissza akartak költözni Bácskából Magyarországra. Amikor az eljárás végén megkapták a hivatalos elbocsátó levelet Belgrádból, az ottani Külügyminisztérium irata mellé odabiggyesztettek egy rövid megjegyzést: azt, hogy Popovics üdvözli a Lukács házaspárt, és a miniszter emlékezik az 1956-os dubrovniki délutánra…
1966-67-ben jutott karrierje csúcsára: a köztársaság alelnöki posztjára. Aztán egyik óráról a másikra kegyvesztett lett. Voltak, akik Tito nagyravágyó feleségének, Jovankának a kezét sejtették a háttérben. Tény: az asszony Tito utolsó éveiben éppen hataloméhsége miatt ugyancsak a kegyvesztettek sorát gyarapította Belgrádban…
Ma már azt is tudjuk, hogy Jugoszlávia sorsa Tito 1980-ban bekövetkezett halálával pecsételődött meg. És egy évtized zűrzavar után, harminc éve, 1991. június 25- én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét.
Ne felejtsük el: a Szovjetunió Jelcin hatalomra kerülése után, 1991. december 31-i dátummal hullott darabjaira…
