„Európa veszélyben van – miként mindig” – írja Caroline de Gruyter a The New York Times-ban. És nem csak Európa!
A szerző – az NRC Handelsblad című holland gazdasági lap szakértői tekintélynek számító brüsszeli Európa-tudósítója – írja, hogy Emmanuel Macron francia államfő Marine Le Pen feletti győzelme és a Donald Trump csodálójának számító Janez Janša szlovén miniszterelnök választási veresége nyomán Európa néhány órára megkönnyebbült, de aztán rögtön vissza is tért a félelem, hiszen júniusban parlamenti választás lesz Franciaországban, és ha Macron elveszti a többségét, akkor rossz kompromisszumokra kényszerülhet akár a szélsőjobbal, akár a radikális baloldallal. Amihez hozzájön az aggodalmak forrásaként az érzékelhetően mind jobban elmélyülő orosz-ukrajnai háború.
S ha ennyi sem elég: Európa gyakran játékszere azoknak a tagállamoknak, amelyek saját, szűken értelmezett érdekeiket követik, és ez alól Macron sem kivétel, legyen bármennyire is Európa-párti, aggódik – joggal – Caroline de Gruyter.
Tévednek-e azok – nincsenek kevesen – akik úgy értékelik a jelent és a jövőt, hogy az egymással versengő USA és Kína stratégiai, világtörténelmi dimenziójú versengésébe immár Oroszország félreérthetetlenül bejelentkezett: nem is akárhogyan, hanem hívatlan harmadikként? Nehezen vitatható, hogy Putyin ennek jegyében a 2. világháború óta nem látott politikai, gazdasági és katonai eszközökkel, köztük a legkevésbé mellékesen a legmodernebb haditechnikák alkalmazásával és bevetésével fenyegetve, nyílt háborúval szállt be (bármilyen hadműveletnek nevezzék is azt) a két szuperóriás versenyébe, a maga győzelmének alig titkolt vágyával mindkettővel szemben.
Aligha véletlenül terjed olyan hír is – bárki indította útnak, bármilyen szándékkal –, hogy Oroszország többek között immár a „Halálos Sátán” nevet viselő hiperszonikus nukleáris rakétájával „200 másodpercen belül” le tudna csapni Nagy-Britanniára, és mindössze húsz, de akár tíz másodpercen belül Finnországot is atomtámadás érheti.
Csak legalább a rakéta szörnyű nevét tudnám feledni…
Ha valaha, most kegyetlenül időszerű a kérdés: miért érzik magukat az oroszok, a Balti-tengertől a Csendes-óceánig terjedő óriás birodalmukban örök idő óta állandó fenyegetettségben? A válaszok egyike – egyebek mellett – alighanem az, hogy hogy az európaiak számára Oroszország ázsiai hatalom, az ázsiaiaknak pedig európai. Magyarán: egyik sem tartja a sajátjai közül valónak, a távoli kínaiaktól az európai szláv népekig, hogy – más nemzetekkel együtt – csak a lengyeleket emlegessem. Európa nyugati feléről pedig akár szó se essék…
Eurázs Oroszország?!
Intő jelzés, hogy Finnország és Svédország után most Svájc (!) is kacsingat a NATO tagság felé, a magyar származású veterán publicista, Paul Lendvai pedig Bécsből aggódik, Ausztria is elfelejti, hogy örök időkre vállalt örök semlegességet…
Miközben a politikai értelemben vett Nyugat – nem kis mértékben az Atlanti-óceánon túli része is – egyre kevésbé titkoltan a politikai Kelettől tart, s nem is csak Oroszországtól. Az amerikaiak, többnyire, de nem csak a NATO égisze alatt ennek jegyében nyomakodnak előre mindinkább globális értelemben minden irányban, keleten, délkeleten, délen egyaránt; ma még érzékelhetőbben, mint az orosz – ukrán háború kitörése háború előtt tették.
Hol is tartunk?
Úgy tűnik, ma Kína az egyetlen hatalom, amelyik vissza tudná esetleg fogni Putyint. De ehhez Peking eddiginél határozottabb akarata és főként Putyin egyelőre nem látható jó szándéka kell(ene). A kínaiak viszont, mint ötezer év óta, az őket meghatározó taoizmus „megfontoltan nyugi” szellemében cselekednek most is: más nagyhatalmakhoz képest is példátlan határozottsággal, gyakran mások számára nem is érthető sajátos érdekeiknek vetik alá Oroszországét épp úgy, mint Ázsiáét és a Föld más részeiét. Ez lehet számukra most a Kreml visszafogott támogatásának időszaka, ami Putyinnak aligha elég, viszont az USA-nak sok, Európát pedig folyamatosa rettegő bizonytalanságban tartja – több irányból.
Ez is észszerű magyarázat lehet arra, miért éppen most bukkant fel a gondolat: létre kellene hozni egy új ‘klubot” a helyzet kezelésére, amelyik nem azt keresné mindenekelőtt, hogy ki ma „Frankenstein, avagy a modern Prométheusz”, hanem 21. századi Nagy Sándorként a talán minden korábbiaknál nagyobb veszélyekbe keveredett világ, benne a „vén Európa” gordiuszi csomóját próbálná elvágni.
A remény szép: létesüljön nemzeti és központi állami akaratokból összerakott tőkékkel, mindenekelőtt szupra- és multinacionális eszközök céltudatos, közös felhasználásával olyan intézmény, amely vállalja a szinte lehetetlen feladatot: a fenntartható világ megőrzését – talán az utolsó lehetséges pillanatban.
Akkor is, ha tudjuk, hogy a 2. világháború győztes befejezéséből fakadó más helyzetben – a ma takaréklángon működő, ám mégis működő – ENSZ-et is a reméltnél kevesebb sikerrel képzelték ilyennek az alapító atyák…
