Nem történt meglepetés a vasárnapi Bundestag választáson: az SPD kapta a legtöbb szavazatot, de csupán azok mintegy negyedét, hajszálnyival megelőzve a CD/CSU-t. Így, az eredmények ismeretében az sem lenne igazán nagy meglepetés, ha Németország új koalíciós kormányának kancellárját a győzelem ellenére sem Olaf Scholz-nak hívnák. A két „nagy” mindent meg fog kísérelni és nem fog fukarkodni az ígéretekben, hogy szövetségesévé tegye a most igazán „királycsinálónak” számító kisebb parlamenti pártokat Németország új kormányának megalakítása érdekében.
S történik ez akkor, amikor „Angela Merkel német kancellár küszöbön álló távozása történelmi pillanatnak látszik, de valójában kevés változást hoz magával” – vélekedik Yasha Mounk, a The Atlantic című amerikai magazinban megjelent írásában.
A Johns Hopkins egyetem nagytekintélyű professzora, a washingtoni Külkapcsolatok Tanácsának tagja szerint a jó és a rossz hír egyaránt az, hogy a Bundestag-választás nem fogja nagyon megváltoztatni Németországot. Jó hír, hogy bárki lesz az új kancellár, Németország belátható ideig szilárd és toleráns demokrácia marad. Sem a zöldpárti Annalena Baerbock, sem a kereszténydemokrata Armin Laschet, sem pedig az SPD-s Olaf Scholz nem olyan karakter, aki versenyre akarna kelni azokkal populistákkal, akik oly sok országban szárnyaltak magasba az elmúlt években. De a rossz hír is ugyanez – írja Mounk –, Németország nem fog nagyot változni.
Aligha téved. Marad, ami mélyen begyökerezett lényege az NSZK társadalmi berendezkedésének: a hagyományos értelemben vett demokrácia, amelyben egyetlen felelős politikus sem feledheti el – sem kormányon sem ellenzékben – a gazdaságon túl a mind sokszínűbb lakosságú és kultúrájú ország egyre bonyolultan összetett érdekeit, s egyben helyét, szerepét Európában. A szélsőségesen jobboldali AfD (Alternative für Deutschland) pedig továbbra sem kerül a szövetségi kormányrúd közelébe.
Hegedűs Dániel, a Német Marshall Alapítvány elemzője az Európában brüsszeli központú, ilyen témákban különösképpen mérvadónak számító Politico-ban megfogalmazva jól látja: Merkel utódjától „sem lehet nagyon mást várni”, mint amit örökül hagy maga után. Nem mellékesen azért is, mert Merkel, a személyében Európa számára is korszakot jelentő kancellár gondok sokaságát hagyja az utódára. Nem utolsó sorban azt, amiért „folyamatosan bírálták, hogy számára a német autóipar érdekei fontosabbak, mint az unió demokráciája”. Pedig a német gazdaság érdekein túl Németország európai politikai domináns szerepe miatt is „mondhatta volna mind Budapestnek, mind Varsónak, hogy eddig és ne tovább.” (A Magyar Nemzeti Bank adatai szerint 2018-ban a Magyarországon befektetett külföldi működőtőke-állomány 22 százaléka német vállalatok kezében volt. 2019-ben a magyar export 26,9 százaléka Németországba irányult, 26,7 százaléka pedig Németországból származott.)
De nehezen vitatható, hogy a mostani választások eredményétől függetlenül a meghatározó német elit hagyományosan mindenekelőtt a gazdaság kedvező alakulását, az export-import és a beruházások EU határokon is túlívelő bűvös számait tekinti elsődleges nemzeti érdeknek. S kevés oka látszik annak, hogy ez a jövőben másképp lenne.
Talán ezért sem véletlen, hogy a Bundestag-választások tétjét nem politikus, hanem a Német Gazdaságkutató Intézet (DIW) elnöke fogalmazta meg talán hajszálpontosan: Marcel Fratzscher szerint az országban elakadtak a reformok, ezért 1990 óta a mostani a legfontosabb választás. Mert „Németország fontos fordulópont előtt áll négy, a jövő szempontjából kulcsfontosságú kérdésben: az éghajlatvédelem, a digitális átalakulás, a gazdasági átalakulás, valamint a Kínával és Amerikával folytatott globális verseny tekintetében.” S eközben éppen a pandémia hónapjaiban derült rá fény, mennyire hátul áll a sorban Németország a digitalizációs világversenyben: ki hinné, hogy az e-kormányzás területén európai összehasonlításban is csak a huszonegyedik.
Bizonyos: szeptember 26-a Merkel-kor lezárása, s egy új korszak első napja lett Európa legnagyobb politikai és gazdasági súlyú országában. S Németországgal – ha jobb lesz, ha rosszabb saját maga vagy bárki más számára – holnaptól is együtt kell élnie az egész kontinensnek, EU-n belül és túl.