Nehezen hihető, de tény: már az is kérdőjeles, hogy mikor kezdődött a 2. világháború.
Az emberiség történetének eddigi legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusának kezdete a legelterjedtebb álláspont szerint az 1939. szeptember 1-jei, Lengyelország elleni támadáshoz köthető (Molotov -Ribbentrop paktum közvetlen előtte Moszkvában, augusztus 23-án. A szerződéshez csatolt titkos záradékban megállapodtak Európa keleti térségeinek érdekszférákra történő felosztásáról.)
A háborút egyesek viszont már 1937. július 7-től számítják, amikor kitört a második kínai–japán háború. A történelemtudósok egy része szerint ugyanakkor e két távol-keleti ország katonai konfliktusa még nem terjedt ki a világ több pontjára, így az helyi jellegűnek értelmezhető, és a világháború szoros előzményének tekinthető.
Sőt: nem indokolatlanul vannak, akik az 1. világháborút hivatalosan lezáró 1919-es versailles-i békeszerződések (Trianon!) idejét tekintik az újabb világháború nyitányának. Az sem indokolatlan hogy a Saar-vidék hitleri megszállása (1935), Ausztria Anschlussként elhíresült bekebelezése (1938) vagy Morvaország (1939) megszállása volt-e a kezdet.
Az is vita tárgya mindmáig, hiteles-e, hogy háború Európában 1945. május 8-án
Németország, Ázsiában pedig szeptember 2-án Japán feltétel nélküli megadásával
fejeződött be.
Hiteles a tény és az első időpont: Alfred Jodl, a Wehrmacht vezérkari főnöke 1945. május 7-én hajnalban, 2 óra 41 perckor, a franciaországi Reims egyik iskolaépületében, amely már hónapok óta a szövetségesek főhadiszállása és Eisenhower tábornok harcálláspontja volt, aláírta a feltétel nélkül kapitulációt rögzítő okmányt.
Ehhez képest mégis arról vitázik a világ – rangos történészek és befolyásos politikusok is –, hogy május 8-án vagy 9-én fejeződött-e be Európában a 2. világháború. Nem indokolatlanul.
Az egyik ok, hogy a kapituláció valóban csak másnap, 1945. május 8-án 23 óra 01 perckor lépett életbe. Pontosabban: lépett volna. Nagy német katonai erők ugyanis egyszerűen nem vettek tudomást a fegyverletételről. Norvégiában 350 ezer német katona, aki addig harcot sem látott, május 8-án nap közben kapitulált; a (francia partokról látható) Csatorna-szigeteken állomásozó 20 ezer fős helyőrség május 9-én, a Helgoland-szigeti német alakulat pedig csak május 11-én adta meg magát.
Az utolsó európai harcok színhelye viszont Prága volt; a cseh főváros mindaddig sértetlenül vészelte át a háborút. Május 5-én azonban a cseh ellenállási mozgalom fölkelést robbantott ki. Patton amerikai tábornok akkorra már elérte ugyan Pilsent, a szovjet csapatok pedig még messze jártak Prágától. Eisenhower tábornok azonban – mivel Truman április 12-én, Roosevelt halálával hivatalba lépett friss elnökként közölte vele, hogy nem szívesen kockáztatja amerikai katonák életét politikai célokért – nem engedte, hogy Patton meginduljon. A fölkelt csehek így súlyos veszteségeket szenvedtek, összesen nyolcezer ember esett el, de meghalhattak volna sokkal többen is.
Ma már ismert hadtörténeti tény, hogy egy Szlovákiából visszavonuló német páncélos
hadosztály Prága felé tartott. Útját állta azonban a Vlaszov-hadsereg, a szovjet renegátok alakulata, amelyet annak idején arra verbuváltak, hogy a németek oldalán harcoljon. Vlaszov – így fogalmazta meg a Pentagon korabeli hadikrónikája – „valami ösztönös szláv szolidaritás parancsának engedelmeskedve” elállta a Prágába vezető utat. Ily módon a felkelő Prágát végső soron a cseh partizánokat támogató szovjetek mentették meg a németektől – de árulók, nem pedig a Vörös Hadsereg. Malinovszkij 2. Ukrán Frontjának alakulatai csak május 12-én nyomultak be Prágába. (Vlaszovot elkésett vezeklése nem mentette meg, számos hívével együtt kivégezték).
Egyes német csapatok ellenállása csak az egyik (és nem is perdöntő) magyarázat a
kapitulációs dátum körüli polémiára. Az igazán döntő érvet Sztálin vetette be: a kapitulációt a fasiszta agresszió fészkében, tehát Berlinben kell aláírni, ott, ahol szovjet katona tűzte ki az elfoglalt Reichstagra a szovjet zászlót! A legendás Zsukov marsall emlékirataiban félreérthetetlenül leírja: Sztálin a május 7-i (reimsi) okmányt szinte az utolsó pillanatig csupán a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintette. Végül úgy engedett, hogy Reims jogérvényes kapituláció, de Berlinben legyen az ünnepélyes és nyilvános megerősítés.
Erre alapozva jelentette be első szabad német újságként az Aachener Nachrichten 1945.
május 8-án: „Vége a háborúnak! Feltétel nélküli kapituláció.”
E sorok írója cikkének előkészítése közben bukkant rá Vagyim Arisztov orosz szerző 2005-ből származó írására az interneten arról, mit jelenthettek valójában az orosz nép számára a „háború legsúlyosabb terhei”.
…A történészek szerint a háborúban elesettek pontos számát ma már lehetetlen
meghatározni: túl sokáig volt ez az adat a szovjet vezetőség politikájának a «túsza». Sztálin, igyekezve elleplezni a szörnyű valóságot, 7 millió áldozatról beszélt – azok számára azonban, akik gondolkodtak, már akkor is világos volt, hogy ez az adat erősen kozmetikázott volt. A sztálini személyi kultuszt leleplező Nyikita Hruscsov már 20 milliót emlegetett.
A mai történészek úgy tartják, hogy az elesettek száma legkevesebb 26–27 millióra rúg.
Bizonyos elemzések szerint az oroszok még ennél is több emberélettel fizettek a
győzelemért: Amit ma tudunk: a világháborúban világszerte az elesett katonák száma több mint 16 millió, a civil halottaké több mint 45 millió, az összes halottaké több mint 61 millió (1939–45) volt.
Tény: a náci birodalom feltétel nélküli fegyverletétele második – immár berlini – fordulójának színtere Karlshorst lett. Emléktábla hirdeti a berlin-karlshorsti Zwieseler Straße 4. számú épület falán: „A fasiszta Németország itt írta alá a feltétel nélküli megadást 1945. május 8-án.” Aznap reggel érkezett Berlinbe Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes és magával vitte a kapitulációra vonatkozó orosz nyelvű okmányokat. Dél körül megjöttek a nyugati szövetségesek képviselői, valamint angol őrizetben Keitel vezértábornagy, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes.
Az ünnepélyes aláírást az épen maradt német katonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében (amely valójában a Wehrmacht kémiskolájának tiszti kaszinójaként szolgált) készítették elő. A német küldöttséget, amely a fegyvernemek (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) parancsnokaiból állt, ezúttal Wilhelm Keitel vezette a Wehrmacht főparancsnokaként, és ő írta alá a német katonai trió tagjai közül az
immár végleges kapitulációt – mégpedig a német tábornokok minden mozdulatát árgus
szemekkel figyelő Zsukov marsall színe előtt, aki egyébként az okmányt Tedder angol
légimarsallal együtt ellenjegyezte.
A feltétel nélküli német kapituláció okmányának teljes szövege:
„1 Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt.
2 A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot az összes német
katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságoknak, valamint az összes, német ellenőrzés
alatt álló fegyveres erőnek, hogy 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 01
perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet, maradjanak az ebben az
időpontban elfoglalt állásaikban, és teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a szövetséges
főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek. Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad elsüllyeszteni, illetőleg elpusztítani, sem azok törzsét, gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit, fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű, hadviselésre alkalmas technikai eszközeit megrongálni.
3 A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul továbbítja az illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága által kiadott további parancsokat és gondoskodik a végrehajtásukról.
4 Ez a katonai kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan általános
kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek
részéről vagy nevében előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére
vonatkozóan.
5 Abban az esetben, ha a német véderő-főparancsnokság vagy az ellenőrzése alatt álló
egyes fegyveres alakulatok nem járnának el a jelen kapitulációs okmány értelmében, a
szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló egyéb intézkedéseket.
6 A jelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.
Kelt Berlinben, 1945. május 8-ik napján.
A német véderő-főparancsnokság részéről:
Von Friedeburg Keitel Stumpff
Jelen volt a szövetséges expedíciós haderők főparancsnoka részéről:
A. W. Tedder, légimarsall
a Vörös Hadsereg főparancsnoksága részéről:
G. Zsukov, a Szovjetunió marsallja
Az aláírásnál tanúként jelen volt:
J. de Lattre de Tassigny tábornok, az első francia hadsereg főparancsnoka
Carl Spaatz tábornok, az Egyesült Államok stratégiai légierőinek parancsnoka”.
Vagyis: jog szerint érvényes német nyelvű szöveg a kapitulációról nem létezik. A
dokumentum keltezése pedig 1945. május 8-a. Viszont hiteles tény az is, hogy maga az
aláírási procedúra csak éjfélkor kezdődött el, az utolsó aláírás már másnap, 0 óra 15 perckor került az okmányokra, a teljes aktus pedig május 9-én 0 óra 43 perckor fejeződött be. És mert a Föld gömbölyű – Moszkvában az aláíráskor már május 9-ét jeleztek az órák, Londonban viszont még csak 8-át, Washingtonban pedig alig kezdődött el a délután…
A háború után a berlin-karlshorsti épület egy ideig a németországi szovjet katonai igazgatás székhelyeként szolgált, majd 1967-től közös, NDK–szovjet kezelésben, de nem titkoltan a moszkvai központi katonai múzeum részlegeként „A fasiszta Németország nagy honvédő háború béli feltétel nélküli kapitulációjának múzeuma” (Museum der bedingungslosen Kapitulation des faschistischen Deutschland im Großen Vaterländischen Krieg) bonyolult nevet viselte.
A német újraegyesítést követően, 1995 májusa óta a német–orosz múzeumnak (Deutsch-Russische Museum) ad otthont, amely feladatának a náci uralom végnapjainak bemutatásátés egyben tudományos feldolgozását tekinti. Az intézet három kutatója – Jürgen Danyel, Lars Karl és Jan-Holger Kirsch – ennek jegyében tanulmányozta az 1945-i kapitulációval kapcsolatos eseményeket, s arra vállalkozott, hogy elválasztja egymástól az akkor történtekről keletkezett legendákat és a valóságot.
Legfőbb eredményeiket öt pontban foglalták össze:
1 Legenda, hogy a kapituláció Reimsben csupán a nyugati szövetségesek előtti
fegyverletétel lett volna, a berlin-karlshorsti fegyverletétel pedig a szovjet hadseregnek szólt. A valóság: mind a két aktuson részt vettek mind a négy szövetséges katonai hatalom képviselői.
2 Legenda, hogy Reimsben csak a kapituláció előkészítő jegyzőkönyvét írták volna alá. A
valóság: május 7-én jogérvényes fegyverletételt írtak alá, a dokumentumok szövege
egyértelmű, s azt a Szovjetunió illetékesei is ismerték, sőt, tartalmukról röplapokat szórtak a német csapatok állásaiba.
3 Legenda, hogy Reimsben eleve lezárult volna a kapituláció, s a berlin-karlshorsti
„felvonásra” kizárólag azért került sor, mert Sztálin haragra gerjedt, és nem akarta elismerni a május 7-i aktus érvényességét, noha az ottani dokumentumokat Szuszloparov szovjet vezérőrnagy is aláírta, sőt, a tábornokot később Szibériába száműzte. A valóság: bár Sztálin valóban gyanakodva figyelte a nyugati szövetségesek és a Wehrmacht közötti tárgyalásokat, s a német delegáció megpróbálkozott azzal, hogy kizárólag a nyugati hatalmak előtt tegye le a fegyvert, a keleti fronton pedig ne, ezt Eisenhower tábornok rövid úton elutasította és – ahogyan abban a szövetségesek megegyeztek – teljes kapitulációt követelt. A szovjet tábornok pedig teljes felhatalmazással rendelkezett az aláírásra, s akár igaz is lehet, hogy őt nem ezért az aláírásért büntették meg később. A legfontosabb pedig, hogy a reimsi dokumentumok aláírásuk pillanatában jogérvényesek, s egyben megerősítésre, ratifikálásra
kész állapotban voltak.
4 Legenda, hogy a karlshorsti ceremónia kizárólagos célja Sztálin megbékítése lett volna. A valóság, hogy a «második aktus», a kapituláció már eldöntött nyilvános ratifikálásának egyik oka kétségkívül gesztus volt a rendkívül bizalmatlan szovjet szövetséges iránt. De létezett más ok is: Jodl személyében ugyanis csupán a tényleges parancskiadási joggal nem rendelkező német vezérkari főnök írt alá, ami a briteket nem elégítette ki. Churchillben az 1918-i fegyverszüneti aláírással kapcsolatos rossz emlékeket ébresztett az, hogy részben hasonló érveléssel Hinderburg utólag visszakozással próbálkozott. Ezért London ragaszkodott ahhoz, hogy csakis személyes parancskiadási joggal rendelkező katona írhatja alá a kapitulációt; Karl Dönitz tengernagy (flensburgi) kormányát pedig, amelyet Hitler nevezett ki öngyilkossága előtt, eleve egységesen kizárták, mint lehetséges tárgyalópartnert.
5 Legenda, hogy Karlshorstban azért jutottak el csak éjfél után az aláírásokig, mert a
szövetségesek vitáztak volna a pontos szövegen. A valóság: nem politikai, hanem technikai akadályok támadtak. Reimsben csak angol nyelvű dokumentumokat írtak alá, az orosz fordítás utóbb készült el és annak nem érkezett meg idejében a teljes szövege: néhány sor hiányzott. Órákba telt, mire pótolták, azt összehasonlították az angol eredetivel, és Keitel tábornagyot, katonatársaival ezt követően az asztalhoz parancsolhatták.
Azt a Keitelt kísérték be, akinek a személye – racionális magyarázatot ne kívánjon tőlem az olvasó, szubjektív lény az ember, az emóciói olykor spontán születnek – életem
kitörölhetetlenül, feldolgozhatatlanul keserű, szomorú emlékei közé furakodott be. Így alakult.
A hivatalos titulusa szerint vezértábornagy (Generalfeldmarschall) Wilhelm Keitellel
megszámlálhatatlan példányban találkoztam: képek sorozataként a karlshorsti épület
különböző termeinek, szobáinak falán, marsallbottal a kezében vagy előtte az asztalon,
kesztyűvel a bal kezén még akkor is, amikor a jobbal aláírta a kapitulációs okmányt. S
minden képen olyan fensőbbséges gőggel, mintha győztes hadvezérként ő diktált, parancsolt volna még itt is. Utóbb az 1946-ban a nürnbergi per harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra: fölakasztották.
katonai és gazdasági vezetői felett ítélkeztek a második világháború során elkövetett, nekik felrótt bűnök miatt.
Megismerkedésem a hitleri birodalom kapitulációjának színhelyével 1977 tavaszára esett. Ez néhány hónappal azután történt, hogy az MTI tudósítójaként öt évre abba a Berlinbe telepedtem, amelyből akkor kettő is létezett: az egyik, a keleti fele az NDK fővárosa (Hauptstadt der DDR) kiegészítő nevet viselte, a másik pedig Nyugat-Berlin. Nem kis mértékben annak folytatásaként, aminek egyik jelképes kezdete éppen az volt, ami 1945-ben Karlshorstban lezajlott. A Harmadik Birodalom végét jelképezte az is, hogy Németországot és fővárosát, Berlint négy övezetre osztották a győztes hatalmak.
Az illemszabályoknak megfelelően az NDK külügyminisztériumában jelentettem be hivatalos karlshorsti látogatási szándékomat, választ viszont a múzeumtól kaptam, „szívesen látjuk családjával együtt” záradékkal.
Német–szovjet közös csapat fogadott minket. Korrekt készséggel vezettek körbe az
épületben, amely rideg kőházként ragadt meg az emlékezetemben, katonás merevséggel berendezett termekkel, szobákkal, beleértve azokat is, amelyeknek közvetlen szerepük volt a hitleri birodalom végnapján.
A vendéglátás, annak sajátosan „dualista” jellegéből adódóan „össznémet” virsli és NDK-beli Radeberger sör társaságában szovjet „kormány közeli” pezsgővel és hamisítatlan népi orosz vodkával zárult. A szovjet házigazdák oldottságának köszönhetően ott hallottam először arról, hogy a budai önkénteseken kívül is harcoltak magyar fegyveres alakulatok a Vörös Hadseregben illetve a szovjet hadsereg oldalán a második világháború idején. (Azóta a Zvezda tévécsatorna megerősítette, hogy az orosz hadi levéltárban őrzik az erre utaló magyar vonatkozású dokumentumokat). A fehér asztal mellett értesülhettem olyan „intimitásokról” is, hogy azon a bizonyos május 8-án más mellékhelyiségekbe jártak a szövetséges hatalmak képviselői, mint a német tábornokok, s hogy az utóbbiak ott sem maradtak egyetlen pillanatra őrizet nélkül.
A társalgásból azonban igazában német tárlatvezetőnk ott és akkor közreadott álma ragadt meg bennem: azt szeretnék, hogy ebben a történelmi házban, ahol „a szörnyűséges harmadik birodalom” („schreckliches Drittes Reich-et” mondott) hivatalosan összeomlott, gyűljenek össze egyszer azoknak az államoknak a vezetői, amelyek 1945-ben Karlshorstban ilyen vagy amolyan minőségben jelen voltak. Ő akkor 1980-ra gondolt, a kapituláció 35. évfordulójára, az 1975-i helsinki csúcstalálkozó folytatásaként, a békés egymás mellett élés jegyében. Az álom mindmáig álom maradt.
Most 2024-et írunk: újból egy mélyen megosztott, feszültségekkel, háborúkkal, már-már leírhatatlan szörnyűségektől sújtott Földön élünk. S ebben a legmodernebb korban a békés egymás mellett élés eszméje mintha csak egy túlhaladott kor politikatörténelmi emléke volna. 2025 – az európai béke 80. évfordulója – talán jobb év lesz a világ számára… Reménykedjünk!
