Mindmáig titok: ki ölte meg Kennedyt? És: miért kötődik ehhez, hogy éppen 57 éve, 1964. október 14-én – vagyis pontosan a kubai válság második évfordulóján – felmentették Hruscsovot minden funkciójából?!
Donald Trump amerikai exelnök ígérete ellenére nem hozta nyilvánosságra az összes titkosított dokumentumot a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Holott lejárt a határideje a dokumentumok nyilvánosságra hozatalának, amelyet a kongresszus által még 1992-ben megszavazott törvény írt elő.
1963. november 22.-én Dallasban gyilkolták meg J. F. Kennedyt. Ma már hitelesen tudjuk: azt az elnököt, aki meg akarta újítani az Egyesült Államokat, s egyben békésebbé tenni a világot. Nem titkolta: a szovjet-amerikai kubai rakétaválság (1962. október 14-28.) rádöbbentette, hogy a világ atomkatasztrófába zuhanhat. Ennek volt egyenes következménye, hogy 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták az első nemzetközi atomcsend egyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltotta az atombomba kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Ugyanakkor létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti állandó közvetlen kapcsolatot biztosító „forró drótot”, hogy megakadályozzák egy nukleáris konfliktus véletlenszerű kitörését.
Kennedy szovjet partnerét pedig Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták. Maga mondta: a kubai rakétaválság őt is ráébresztette, hogy az egész világ belepusztulhat egy amerikai-szovjet atomháborúba. Az ő kezdeményezésére írták alá éppen Moszkvában az első atomcsendegyezményt.
Nem titok: Hruscsov politikai törekvéseinek, s a Kreml ebből fakadó hatalmi harcának lett az áldozata! Bár neki – eltérően Kennedytől – szerencséje volt a maga módján. Mert ez annak idején nem volt egészen magától értetődő, hogy természetes halállal térhetett meg orosz paraszt-bányász őseihez hét évvel azután, hogy „szubjektivizmusa és voluntarizmusa miatt valamennyi párt- és állami tisztsége alól felmentették”. Magyarán: Leonyid Brezsnyev államcsínnyel megbuktatta.
Kennedyt és Hruscsovot szinte egyszerre tüntették el a világból. Mindmáig, több, mint fél évszázad után is időszerű a kérdés: cui prodest? Kiknek álltak az útjában – és miért?!
Kennedy ügyében talán sohasem kap érdemi választ a világ, ki volt az igazi felelős a gyilkosságért.
Hruscsovnak viszont például azt is megengedte az utóda, hogy haláláig rendszeresen megkaphassa Kádár János személyes ajándékát, egy jonatán almákat tartalmazó csomagot. Igaz, arról itthon meg Kádár gondoskodott, hogy Magyarországon nyílt titok legyen, mikor postázták a Nyikita Szergejevicsnek és feleségének a gyümölcsöket, meg is kellett hát azoknak érkezniük. Mert – mindnyájan tudjuk, ha nem is egyformán értjük, magyarázzuk – ilyen világban éltünk az elmúlt évszázad második felében mi, magyarok „a tábor legvidámabb barakkjában”.
Ami Nyikita Szergejevics Hruscsovot (1894-1971) illeti, egyike azoknak a legmagasabb rangú egykori szovjet hatalmasságoknak, akiknek koránt sem egyértelmű politikai cselekedeteik, döntéseik még hosszú időre sok munkát adnak a 20. századot kutató, magyarázó, félremagyarázó történészeknek és a hozzám hasonló mindenféle közíróknak, közszereplőknek a világ minden sarkában.
Nem vitatható: Hruscsov szenvedélyes és kiszámíthatatlan egyéniség volt. Nem sokan gyilkosozták le a Kreml egyes számú funkcionáriusként Sztálint, az előző pártvezért és vezérkarát az emlékezetes XX. kongresszuson. Ő megtette! S mindmáig ő volt az egyetlen politikus, aki kézbe kapott cipővel verte az asztalát az ENSZ közgyűlésen – ennek meg éppen hatvanegy esztendeje – 1960. október 12-én.
Ami tény: Hruscsov akkor és ott hevesen kikelt a szocialista nagyhatalmat kritizáló Fülöp-szigeteki küldött ellen. Az viszont már közismertnek számító tényként keringő legenda mindmáig, hogy tiltakozásképp cipőjével verte asztalát. A cípő így is a hidegháborús időszak egyik legismertebb szimbóluma lett, bár egyetlen kétségbevonhatatlan forrás sem tanúskodik az eset mikorjáról és hogyanjáról. A közvetlenül érintett visszaemlékezéseiben büszkén vállalta, hogy cipőjével az asztalon dobolva igyekezett nagyobb hangot adni tiltakozásának, csak éppen egy másik ülésre teszi az egész történetet. Hruscsov unokája pedig úgy emlékezett, hogy nagyapját szorította az új cipő, amelyet aznap viselt először, s ezért már korábban levette, s akkor kapta fel az egyiket, az asztalt verve, hogy leesett az órája a földre.
Történt, ami történt – vagy sem…
A történelmet nem ez formálta. Az hruscsovi történelmi mérleg egyik serpenyőjét viszont ott nyomja többek között a magyar 1956, annak kezelése és nem kevésbé a folytatás. Mi mindig emlegetni fogjuk, 1956 okán mindenképp…
A másik tény nem kis súllyal az, hogy már bizonyossá érett: a 20. század második felében két ember tette a legtöbbet a Kreml hatalmi csúcsain azért, hogy – akarta vagy nem akarta – összeomlott a Szovjetunió, s a hozzá kapcsolt birodalmi övezet, aminek Magyarország is része volt. Az elsőt Hruscsovnak hívták, aki – mint kiderült, visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul – pozdorjává zúzta a sztálini nimbuszt. A másik Mihail Gorbacsov volt, ő most is él, szerepel, nyilatkozik (például Ukrajna és Krim ügyében is).
Hruscsovot is mindmáig szinte naponta emlegetik. Az ukrajnai válság nem csendesedő zűrzavarában újra és újra felbukkan a neve, ha másért nem, azért, mivel – azt követően, hogy hosszú ideig az Ukrán Kommunista Pártot vezette – az SZKP első titkáraként ő „ajándékozta” 1954-ben Ukrajnának az addig orosz Krím-félszigetet, ami azóta legeslegújabb korunk friss Érisz almájává alakult.
Személyes életembe Hruscsov 1953-ban „köszönt be”, újságíró édesapám, Dernői Kocsis László közvetítésével. Az történt ugyanis, hogy röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában az akkori magyar kommunista pártvezetést Moszkvába citálták, s a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét is meghívták oda, ahol az új szovjet vezetés „megtáncoltatta” Rákosi Mátyást.
Rákosi (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült az ex-kisgazda magyar államfő meghívásának. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani…”
Ma már bevallhatom: Rákosinak tulajdonképpen igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor tizennyolcéves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja KGB-főnök, Hruscsov heves bólogatásaitól kísérve a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.
Az más kérdés, hogy Rákosi nagyon is keresztbe tett, az ő gerincét viszont nem Beríja törte ketté: mire meg tudta volna tenni, őt végezték ki árulás vádjával. Igaz, mintha akkor Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mivel fenyegették Rákosit.
Aminek következményeit, a folytatást – s ezen belül Rákosi dicstelen szerepét abban, ami 1956-hoz vezetett – jól ismerjük…
