Száz éve született és már majd’ hét éve nincs köztünk (Budapest, 1922. február 10. – Budapest, 2015. október 6.) Csak ismételni tudom, sokadszor: talán sohasem lenne annyira szükségünk Göncz Árpádra, – merjük leírni így is – Árpi bácsinkra, mint ma és a holnapokban.
Az ember és az államférfi életművének gyémánt diplomája: summa cum laude!
Joggal jelentette be az emlékét őrző alapítvány: „Göncz Árpád, a III. Magyar Köztársaság első elnöke, író, műfordító február 10-én lenne százéves. A Göncz Árpád Alapítvány, együttműködve a csatlakozó intézményekkel, önkormányzatokkal széles körben emlékezik meg névadója életéről, munkásságáról. Az évfordulóra a Magyar Posta emlékbélyeget ad ki, a fővárosban szabadtéri életút-kiállítás nyílik, szobrainál megemlékezéseket tartanak, koncertek, filmvetítések, kerekasztal-beszélgetések, felolvasóestek sora eleveníti fel majd Göncz Árpád emlékét.”
Mert megkérdőjelezhetetlen a helye a magyar történelem Pantheonjában, a legnagyobbak között. Mert egyedülálló az, ahogyan élt, minden helyzetben, bárhogyan alakult a sorsa, bármi történt vele, rabságban, hétköznapi polgárként vagy az ország első embereként. Ő maga volt a testet öltött humanizmus, tisztesség, szabadság, demokrácia. És utánozhatatlanul példamutató mindaz, amit összességében alkotott s a nemzetére örökített.
Személye és életútja cáfolhatatlan érv arra, hogy nemzetközileg kötelező charta mondja ki: politikus csak az lehet, aki előbb bebizonyította, hogy EMBER! Így, csupa nagybetűvel…
Úgy élt közöttünk és úgy ment el közülünk, hogy csak elkésve vettük észre: Prima Primissima lett a 20. század, az ezredforduló magyar politikusai közül. Ritkán felbukkanó történelemformáló államférfi volt a politikushad vegyes sokaságában. Bölcs gondolkodó, és amikor kellett, bátran is cselekvő értelmiségi, bármi volt is annak éppen az ára. S így volt mindenekelőtt óriás szív-lélek, mint az örök Lóci Szabó Lőrinc halhatatlan verseiben és példásan igaz, hús-vér Nemecsek a valóság Pál utcai grundján.
1989–90-ben egyik vezénylő tábornoka volt a tárgyalásos rendszerváltozásnak, a kerekasztalnak azon az oldalán, ahol néhányan ott ültek az 1956 után halálra ítéltek közül is. Ő közéjük tartozott, és később csak nagy nemzetközi nyomásra kapott kegyelmet. Mint ilyen lett kulcsalakja az azóta is sokat emlegetett „MDF–SZDSZ-paktumnak”, amely úgy vágta át az első többpárti parlamenti választás eredményének gordiuszi csomóját, hogy Antall József miniszterelnökségéért cserébe Göncz kapta a köztársaság elnöki tisztét.
Akkor senki sem gondolta: tíz évre. S hogy végül az ország azóta is legkedveltebb közéleti személyiségeként vonul vissza. Közben meg kivívta a legnagyobb rangot, amit egyáltalán kaphatott: ha ebben az országban azt mondják, „Árpi bácsi” a késő utókor is tévedhetetlenül tudni fogja, róla van szó. Még azok, akik nem szerették jó néhány döntését, azok sem tudják elvitatni, hogy nehéz időkben, az ország többségének szeretete tisztelte meg őt ezzel a személyiségéhez maradéktalanul illő, titulust kifejező névvel.
Örök emlékem, hogy – vagy tizedmagammal – találkozásunk első pillanatában letegezett: „Szervusztok, a ti egészségetekre” – lépett hozzánk, és koccintott velünk, újságírókkal is az Országházban röviddel azután, hogy 1990-ben az akkor frissen megalakult országgyűlés elnökévé választotta, és ezzel az alkotmány értelmében abban a pillanatban a harmadik magyar köztársaság (akkor még) ideiglenes elnöke lett.
„Csak tegezzetek, bátran, én élőszóban mindenkivel tegeződöm, aki hajlandó elfogadni és visszategez. A csendőrpertut sosem voltam képes elviselni, mostantól végképp nem tűröm” – tette hozzá magyarázatképpen.
Az akkori gratulációs koccintást számomra egy mondata tette örök emlékké. Amikor meghallotta, hogy 1946-ban a legfiatalabb magyar állampolgárként ott voltam a második köztársaság megalakulásakor, 1989. október 23-án pedig a mostani respublika kikiáltásakor is, meglepően reagált. Kiderült számára, hogy apámat, a hozzám hasonlóan újságíró Dernői Kocsis Lászlót is ismerte, annak idején, 1945 után jó ideig együtt dolgoztak a Semmelweis utcában, az akkori Kisgazdapártban. Gondolatvillanásnyi idő elég volt számára, hogy az udvarias neki szóló gratulációs aktust politikai gondolkodássá változtassa: mi volt egykor, mi van most – és mi legyen az új világban?
„Az élet megtanított rá – mondta teljesen váratlanul –, hogy ha a gyűlölet a politika katalizátora, bármi lesz is a folyamat közvetlen eredménye, a gyűlölet az örök törvényeknek engedelmeskedve megmarad és mérgez.”
Azóta sincs rá magyarázatom, miért érezte ezt időszerű kimondandónak akkor és ott.
Kellett éreznie valamit e pillanatok politikai levegőjében is, amitől mindig Göncz Árpádként élt, lépett – vagy nem lépett…
Amikor szükségesnek látta, „kis embereken” úgy segített, hogy gyakran azok sem tudták, akikért lépett, s hogy minek, kinek köszönhették a velük történt csodát. A véletlennek köszönhetem, hogy tudom, az ő közbejöttével lett egy „utca embere”, barátom öccse – hátsófali infarktusa után, amikor a szíve már csak 30-35 százalékos hatékonysággal működött – a hatodik magyar újszíves. S nem egyszer hallottam hírét, hogy – már nyugállományban, betegen is – azért bukkant fel temetéseken, mert a halott valahol, valamikor a munkatársa vagy uram bocsá’, nem éppen magas beosztású beosztottja volt…
Ráadás emlékem egy személyes levele, amelyet a Képes 7 akkor éppen szerkesztőbizottsági elnökeként és igazgatójaként kaptam tőle hivatalba lépését követően. Az egész szerkesztőségnek köszönte jókívánságainkat és figyelmességünket, s – aláírását köztársasági elnöki pecséttel is hitelesítve – hozzáfűzte: „Remélem együtt munkálkodásunk sikeres lesz, melyhez jó erőt és egészséget kívánok”.
Nem rajta múlt, hogy ez a kapcsolatunk csak néhány hónapot élt meg: az élet döntött másként, a lap szűnt meg hamarosan. Nyugalomba vonulása után az unokáim integettek neki a háza felé, ha meglátták, ha nem, míg meg nem nőttek, a Vérhalom téren, a gyermekjátszótérről, amelynek zsivaja – erről gondosan tájékoztatta az illetékes hivatalokat – sohasem zavarta, sőt…
Ne feledjem: azt is észrevette és megköszönte, hogy megemlékeztünk, megemlékeztem a 90. majd az utolsó, a 93. születésnapjáról – az Infovilág nyilvánossága előtt és magánemberként is.
Néhány hónappal a halála előtt, 2015. februárjában, a születésnapját követően emailt kaptam – Göncz Árpádtól. Amikor meghalt, újraolvastam; megkönnyeztem. Úgy érzem, meg kell osztanom a meghatódottságomat…
„Göncz Árpád Titkársága
Tisztelt Kocsis Tamás Úr!
Göncz Árpád nevében és megbízásából köszönöm születésnapi jókívánságait és emlékeit, amelyeket megosztott vele. Elnök úr a legjobbakat kívánja Önnek.
Tisztelettel
Dr. Gulyás András nagykövet
titkárságvezető”
Göncz Árpádtól úgy vett búcsút egy ország, ahogyan történelmünk során kevesektől. Tengernyien kísérték utolsó útjára Óbudán – úgy és ott, ahol kérte, sok évtizedes barátai, sorstársai, harcoló társai szomszédságában –, és milliók könnyezték meg a televíziókészülékek előtt.
2015 óta a kivégzett aradi vértanúk és Batthyány Lajos gyásznapja mellett október 6. a magyar történelemből kitörölhetetlenül, Göncz Árpád halálának örök emléknapja is.
Visszavonhatatlanul – halhatatlan! Göncz Árpád ránk hagyott életútja pedig – örök kötelezettség!
